„No, igyunk még egy utolsó János áldást!”

Aki gyakran jár borkóstolóra, vagy iszogat a barátaival, gyakran találkozhat azzal a kifejezéssel az iszogatás végén, hogy „igyuk meg a Szent János áldást”, vagy „ürítsük az utolsó poharunkat Szent János tiszteletére”, s gyakorta elhangzik a „Szent János pohara” mondás is.

Jézus legifjabb tanítványára emlékezünk ezzel, aki a keresztény hagyomány szerint az egyetlen apostol, aki egyrészt fiatalabb volt Jézusnál, másrészt természetes halállal halt meg. Pedig meg is akarták mérgezni, de áldást mondott a mérgezett bor fölött, majd megitta azt – és semmi baja sem lett. A történet képi ábrázolásain egy kígyó távozik ekkor Szent János serlegéből. Innen eredeztethető a János-áldás hagyománya, s ennek emlékére van december 27-én, a szeretett tanítvány emléknapján boráldási szertartás sok magyarországi templomban. Egyes vidékeken minden hordóba belecseppentettek a szentelt borból, ami hitük szerint elősegítette a következő évi jó bortermést.

E mellett a néphit szerint gyógyító ital is a János-bor, fül- és fogfájás, rontás ellen használtak, valamint távol tartja a rossz szellemeket, segít a házasságban, az egészségben, növeli a szépséget.

A szokás a 13. században Németországból terjedt el. Német neve „Johannisminne”, mert a pap e szavakkal nyújtotta át a bort híveinek: Igyátok Szent János szeretetét.  A szertartás hozzánk is átkerült; főleg a Nyugat-Dunántúlon és a német lakosságú városokban volt általános. A pannonhalmi főapátságban régi időktől kezdve szokásban volt a borszentelés, s az újbort e naptól itták. (Máshol Szent Márton naptól)

A Jánosáldás hagyománya már régóta él szőlőtermesztő területeken, azoknál a családoknál, akik ezt a foglalkozást űzik.

Szent János maga is több szentírási szöveg szerzője. Neki tulajdonítják a negyedik evangéliumot, három apostoli levelet és a Szentírás befejező könyvét, az Apokalipszist is.

Ő volt, az a tanítvány, “akit Jézus szeretett”, s ez olyan jelző, amelyet a tanítványok közül senki más nem visel. Péterrel és Jakabbal együtt kiemelkedő szerepet játszott az apostolok körében. Ők hárman alkotják azt a legszűkebb kört az Úr körül, akik vele lehetnek a kiváltságos pillanatokban.

A Szűzanya halála és mennybevitele után János Efezusba költözött, és atyja lett ennek a nagy kikötővárosnak, ahol Pál apostol és annak tanítványa, Timóteus működött. Ebben a városban találkozott János a császár keresztényüldöző gépezetével.

Az öreg apostolt is elfogták, és a bírói ítélet alapján Rómába vitték Domitianus császár elé. Rómában halálos ítéletet hoztak ellene, s a kivégzés módjául azt határozták, hogy egy forró olajjal teli üstbe kell dobni. A Porta Latina mellett tehát fölfűtötték az üstöt és beledobták az apostolt, de János, aki a tanítványok közül egyedül szenvedte végig Mesterével a kereszthalál kínjait, sértetlenül lépett ki a gyilkos fürdőből. Akkor méregkelyhet itattak vele, s mivel az sem ártott neki, Pathmosz szigetre száműzték.

E szigeten, egy viharos éjszakán, amikor a tenger dübörögve és tajtékozva ostromolta a sziklás partot, Isten egy hatalmas látomásban megnyitotta előtte a menny és a föld titkait, és föltárta neki az Egyház jövőjét. A látottak olyan félelemmel töltötték el, hogy ájultan rogyott a látomást mutató angyal lábához. Sokáig maradt elragadtatásban, s mikor magához tért, már fényes nappal volt, a látottakat pedig kővel jegyezte föl a sziklafalba. Mikor később végre egy halász hozott neki írószerszámokat, akkor pergamentekercsre írta a látomásait, és elküldte a kisázsiai egyházaknak. Így beszéli el a hagyomány a Jelenések Könyvének születését.

Tetszett a cikk, feliratkozom hasonló témájú hírlevelekre!