Már évek óta terveztük, hogy Portugáliát meglátogatjuk. Sokat gondolkoztunk, hogy magunk szervezésében, vagy csoportos úton nézzük-e meg. Mindkettőnek van előnye és hátránya is, végül a legjobb ajánlatot a Proko Travel programjai között találtuk, belevágtunk és jól döntöttünk. Nem mondom, hogy a csoportos út lesz a kedvencünk, de annyira szuper volt az idegenvezető, hogy megérte. Hatalmas tudással és helyismerettel rendelkezett, ráadásul jó humorral mesélt mindenről.

Előzetesen persze mi magunk is felkészültünk, de a buszozás közben természetesen rengetek történelmi információt is hallgattunk Miklóstól, akit egyébként 2018-ban az ország legjobb idegenvezetőjének választották meg az utasok. Kicsit előre ugorva az időben, amikor hazaértünk lelkesen meséltünk utunkról édesapáméknak, akikről tudtuk, hogy szintén jártak Portugáliában, és kiderült, hogy 2017-ben ugyanezen az úton, ugyanezzel az idegenvezetővel barangolták be az országot, és persze ők is szavaztak. Micsoda véletlen!!!!

Egy kis Portugália ismeret:
Szeretek minden utazásunk során párhuzamot vonni saját hazánk és a meglátogatott hely között, így aztán megtudtam, hogy a két ország területe és lakossága nagyjából hasonló, de a földrajzi fekvésük nagyon is különböző, mert miközben kis hazánkat Közép-Európában 7 ország határolja, addig Portugáliának csak egy szomszédja van, Spanyolország és ráadásul a kettőjük közötti határ több, mint 700 éve áll fenn szinte ugyanott. Emiatt gyakran emlegetik Európa egyik legrégebbi, folyamatosan fennálló államhatáraként. Nyugati oldalról pedig az Atlanti-óceán mossa partjait körülbelül 1790 km hosszan, és bizony ez alapvetően meghatározta az ország történelmét, így a 15–16. században a világ egyik legnagyobb gyarmattartó hatalma volt, ha nem a legnagyobb. Miközben tehát Portugália tengeri birodalmat épített és gyarmatosított, addig Magyarország európai szintű erős királyság volt, és Mátyás király uralkodott erős Fekete sereggel és hatalmas reneszánsz kulturális fejlődéssel.
Miközben a portugálok Afrikát kerülték meg hajóval, Magyarország inkább szárazföldi hatalom volt és a török veszélyre koncentrált és közben a túlélésért harcolt Európa keleti határán.
Mire hazánkat elérték és meghódították a törökök 1526-ban és 150 évre letáboroztak, addigra a Portugálok 1249-re megszabadultak a mór/muzulmán közel 500 éves uralomtól és koncentrálhattak a világ meghódítására.

Hát igen…ennek a felbecsülhetetlen gazdag főleg építészeti eredményeit látogattuk meg az utunk során, miközben Miklós rengeteget mesélt humorral fűszerezve.

1. NAP
   ÉRKEZÉS PORTÓBA

Hajnali 2 órakor csörgött az ébresztőóra és a taxit fél háromra rendeltünk. Ilyen korán mindössze 25 perc alatt a repülőtéren voltunk. Minek is kell 2 órával az indulás előtt kiérni?!
Meglepő módon óriási volt a forgalom ezen a hajnali órán, úgyhogy a becsekkolás tényleg egy óra volt…aztán megreggeliztünk és már indulhattunk is. Frankfurton keresztül utaztunk Portóba, és az átszállásra másfél óránk volt, mialatt Miklós meglepett minket egy kedves wellcome drinkkel. Már itt megmutatkozott remek humora is, miközben hosszú bevezetéssel nyitotta fel a kiváló spanyol konyakot. Kicsit bevezetett bennünket a portugál koccintás rituáléjába is, amit utána többször „gyakoroltunk” az utunk során.
“Para cima, para baixo, para o centro e para dentro!” – “Saúde!”
Magyarul nagyjából:
• fel – emeld fel a poharat!
• le – engedd le!
• középre – amikor lehet egymással koccintani
• és be vele!
• egészségedre!

Ezzel a kis vidám programmal meg is alapoztuk a csoport hangulatát.

2 és fél óra repülés PORTÓBA, A BOROK VÁROSÁBA
Érkezést követően azonnal városnézéssel kezdtük a programot, hogy ne veszítsünk időt a szállodai csomagolással. Egyébként is még kicsit korai lett volna a szobák elfoglalása és mint utóbb kiderült a szállodánk a város egy külső kerületében volt.
A busz tehát kitett minket a belvárosban és estig gyalogosan ismerkedtünk Portóval, ami Portugália második legnagyobb városa és állandó rivalizálásban van a jelenlegi fővárossal, Lisszabonnal.
Ez a verseny nagyon is érthető, hiszen Portó már a római korban adta az ország nevét „Portus Cale” = Cále nevű település kikötője, azaz Portugale.

Miközben lesétáltunk a Duoro folyó partjára, ahol hatalmas tömeg hömpölygött, megismertük a város szűk macskaköves utcáinak hangulatát a kék-fehér csempékkel burkolt és kiteregetett ruhákkal „díszített” házakkal.
A folyó parton aztán elénk tárult az a történelmi város, ami joggal nyerte el az UNESCO világörökség címet.
A Douro folyón átívelő hat nagy híd köti össze a két partot. Ezek közül kettő különösen érdekes és különleges, mert az I. Lajos híd egy két szintes vashíd és Porto szimbóluma, a párja pedig a Maria Pia vasúti vashíd, amelyet Gustav Eiffel épített. A két régi híd mellett az újonnan épített modern, elegáns többi híd meglepően harmonikusan illik a régiekhez.

I. Lajos Portugália királya volt 1861 és 1889 között, aki híres volt modernizációs törekvéseiről, a tudomány iránti érdeklődéséről és a tengeri kutatások támogatásáról. Felesége a Savoyai-házból való Mária Pia olasz hercegnő, aki pedig ismert volt eleganciájáról, divatkedveléséről, bár főleg az osztrák császárnét, Sissit utánozta.

Már nagyon éhesek voltunk, így a két óra szabadidőnkben megebédeltünk a folyó partján az egyik teraszon és természetesen grillezett arany durbincsot és helyi hal specialitást ettünk, a Bacalhau-t.
Közben gyönyörködtünk a folyón úszó kiránduló hajókban, vitorlásokban és a szemközt látható borházakban, ahova hamarosan ellátogatunk.
…és valóban mi is hajóra szálltunk és először felhajóztunk a Douro folyón az utolsó hídig…

Douro – Portugália arany folyója, bár nem szó szerinti jelentése, inkább a folyóvölgy gazdagságára utal arany dombjaival, naplementéivel és a portói bor gazdagságával….mert igen, ebben a folyóvölgyben terem az a szőlő, amiből a világhírű portói bor készül, és ráadásul az egyik legrégebbi hivatalosan szabályozott borvidék a világon, aminek határait már a 18. században kijelölték és természetesen ez is UNESCO világörökségi helyszín.
A bort a völgyben készítik, majd régen hagyományosan hajókon vitték le Portóba érlelésre és exportálásra.
A közel 900 km hosszú Douro-folyó az Ibériai-félsziget egyik legfontosabb folyója, ami Spanyolországban ered, majd átszeli Észak-Portugáliát, és végül Porto városánál ömlik az Atlanti-óceánba.

Miközben a sétahajóval visszafordultunk és az összes gyönyörű híd alatt újra elhajóztunk, két oldalt gyönyörködtünk a város egyre jobban visszaszépülő palotáiban. Végül eljutottunk majdnem egészen az Atlanti óceánig, ahol egy hatalmas gát akadályozza meg a tengert abban, hogy az óriási hullámok betörjenek a városba…
Miklós elintézte, hogy a borházak oldalán kössünk ki, ahol sorban „parkoltak” a borházak híres egykori Rabelo hajói, ami szerintem ma már csak turista látványosság.
Felkeresünk egy jellegzetes portói borospincét, a Cálem pincét, amit 1859-ben alapított António Alves Cálem, és mára a portugál borkultúra egyik ikonikus helyszíne lett. Itt bemutatták a borkészítés rejtelmeit. Megtudtuk, hogy miért és hogyan készül a portói bor.

Miért és hogyan találták ki ezt a különleges borfajtát?
A 17–18. században az angolok nagyon sok bort vásároltak Portugáliából.
A probléma az volt, hogy a hosszú tengeri szállítás során a bor gyakran megromlott. Ezért a borászok szőlőpárlatot (borpárlatot) adtak a borhoz, ami stabilizálta, tartósabbá tette, és megőrizte az édességét, mert így nem tud kiforrni a szőlő cukortartalma.
Így aztán nincs is szükség boros pincére, hanem itt hatalmas, azért persze jó vastag falú borházakban hatalmas hordókban érlelik a bort. Persze így is a folyó árnyékosabb oldalán…
Az érlelés hosszú évekig tart, mert van 10-20-30- és 40 éves portói bor is. Sőt megkülönböztetnek többféle típust, mint a gyümölcsös fiatal Ruby, a diós, karamelles Tawny, a hosszú érlelésű csúcsminőségű Vintage és a fehér szőlőből készült White Port borokat.

A látogatás végén három borból álló kóstolót is kaptunk, és persze vásároltunk is borokat.

A parton és a Duoro völgyében összesen 20-30 borház áll, amik főleg brit, holland és portugál tulajdonban vannak.

A szállodánkba buszozva útközben elhaladtunk az FC Porto híres focicsapat stadionja mellett, ami számunkra azért is jelentős, mert az 50-es években Mészáros József játszott az FC Portóban, és Portugáliában nagy tisztelet övezi, valamint a kétezres években Fehér Miklós is játszott itt, aki 2004-ben mindössze 24 évesen meccs közben váratlanul összeesett és meghalt. Mindkettőjüknek méltó emléket állítottak itt a portugálok.

Eredeti tervünk az volt, hogy a félpanziós vacsorákat kihagyjuk és majd keresünk jobbnál jobb helyi kisvendéglőket és magunk fedezzük fel a portugál gasztronómiát, de már első este kudarcba fulladt a tervünk több okból. Egyrészt hajnal óta talpon voltunk – na jó! repülőn, buszon és gyalogosan – és annyi új élményt és információt kaptunk Miklóstól, hogy alig tudtuk befogadni, valamint sajnos a belvárostól nagyon messze volt a szállásunk, ezért végül az első vacsorát mégis a szállodában költöttük el. Ugyan voltak helyi portugál ízek is a büfé asztalon, de azért nem ez volt a gasztronómia csúcsa!

2. NAP
PORTO LÁTNIVALÓI ÉS A HÍRES PORTÓI BOR ÍZEI

Reggel újra elindulunk a második belvárosi városnézésre, és először a város történelmi központjának magas pontján álló püspöki székesegyházat látogattuk meg, ami a város egyik legrégebbi és legfontosabb épülete. Az eredeti templom a 12. században kezdett épülni, nem sokkal azután, hogy Portugália önálló királysággá vált, ezért a székesegyház szorosan kapcsolódik a portugál állam kialakulásához. Erődszerű kialakítása bizonyára azért volt fontos, mert a középkorban az egyházi épületek gyakran védelmi szerepet is kaptak. Vastag falai és tornyai román stílusúak, de már a gótika is jelen van, sőt az oltár barokk hangulatú.
Ez az első, ráadásul emeletes kerengő, amit bejárhattunk, de ezekből lesz még jónéhány szebbnél szebb az utunk során. A kerengők a közép korban a szerzetesek, papok meditációjára szolgáltak.

Portugáliában az északi vidéken gránitból építkeztek, ami egy rendkívül kemény kőzet, így ezek megfaragása iszonyatos munka lehetett. Itt találkoztunk először az elképesztő kék-fehér Azulejo csempés falakkal, amik többnyire bibliai és történelmi jeleneteket ábrázolnak. Elképesztő, hogyan tervezték, rajzolták meg ezeket és egyesével kiégették, majd összerakták……….hihetetlen csoda!

A székesegyház fontos események helyszíne volt, mert itt tartották a királyi esküvőket, egyházi ünnepségeket, politikai eseményeket.
Érdekességként megemlítem, hogy itt található egy várandós Mária szobor, ami viszonylag ritka megjelenítés.
Számomra érdekes és különleges volt, hogy sok helyen a szenteltvíz tartók fésűs kagylót formáznak.

Még Miklós számára is újdonság volt, hogy a felújítás eredményeként fel lehetett menni a toronyba, ahonnan pazar kilátás tárult elénk az egész városra.

Miközben lefelé sétáltunk a folyó felé a szűk utcácskákon, megcsodáltuk a csempével burkolt házakat, találkoztunk régi közösségi mosodával, utcazenésszel és egy helyen többen vásárolni kezdtünk egy csempe boltban. Ennek eredményeként lemaradtunk a csoportról, amit úgy is észre vehettünk, hogy már nem hallottuk Miklós meséjét a fülesünkön keresztül. Ez a szerkezet manapság egy rendkívül hasznos kütyű, mert menet közben is tud ismereteket adni az idegenvezető, viszont a mi csoportunk elég nagy létszámú volt – 39 fő – így gyakran a csoport vége jóval később láthatta azt, amiről Miklós elől mesélt.
Szóval azon vettük észre magunkat, hogy kis csapatunk egy kereszteződésnél már nem láthatta a csoportunkat. De szerencsére valakinek eszébe jutott, hogy mi a következő állomás, így a googlemaps segítségével szerencsére odataláltunk és szerintem Miklós észre sem vette elveszésünket.

A Tőzsdepalota Porto egyik legimpozánsabb történelmi épülete, amit a 19. században építettek a város kereskedői és gazdasági elitje számára a leégett ferences kolostor helyén.
A cél az volt, hogy méltó központja legyen Porto üzleti életének, fogadhassanak külföldi diplomatákat és kereskedőket és tükrözze a város gazdagságát. Persze ebben is megelőzte Lisszabont. Az épület egyszerre neoklasszikus, romantikus és részben neomór stílusú.
Miután bejártuk a szebbnél szebb termeket, köztük Gustav Eiffel dolgozószobáját és a legfontosabb portugál királyok óriási festményeivel díszített fogadótermet, Miklós nagyon titokzatosan nyitott be az épület leghíresebb Arab teremébe, ami valóban elkápráztatott bennünket elképesztő mór, arab-andalúz ihletésű, aranyozott díszítésével. A tervezőket az Alhambra mór palotája is inspirálhatta.
A már korábban említett nehezen faragható gránit itt is megjelenik főleg a lépcsőház díszes korlátjainál.

Innen átsétáltunk és felfedeztük a Szent Ferenc-templom gazdagságát, amit Porto aranyba borított templomának neveznek, mert a fából faragott barokk belső falak és az oltár díszítéséhez 200-300 kg 24 karátos aranyat használtak fel.
Az eredeti templom a 13–14. században épült a ferences szerzetesek számára.
Kezdetben persze sokkal egyszerűbb, szerényebb volt, később azonban Porto gazdag kereskedői rengeteg pénzt adományoztak a templomnak és barokk pompába öltöztették a 17-18. században a brazil arannyal.
A templom egyik legismertebb különleges műalkotása a Jézus családfája.
Lementünk a Katakombákba is, ahol először találkoztunk magyar vonatkozású emlékkel, mert a sírkamrák mellett a körmenetekhez használt hatalmas szobortartó emelvények egyikén található a magyar származású Portugáliai Szent Izabella szobra is, aki rokonságban állt azzal az Árpád házi Szent Erzsébettel, aki II. Lajos királyunk lánya volt és IV. Béla testvére.
Portugáliai Erzsébet tudatosan „örökölte” a magyar királylány nevét, sőt a híres rózsalegendát is, amitől mindketten szentek lettek.

Erzsébet I. Dénes portugál király felesége volt, aki 1279-1325 között uralkodott és „a földműves király” és „a költő király” becenevekkel illették, mert fejlesztette a mezőgazdaságot, erősítette Portugália gazdaságát és támogatta az oktatást és kultúrát.
Ő alapította az első portugál egyetemet is Coimbrában, ahova majd még ellátogatunk utunk során.
Erzsébet vagy Izabella királyné béketeremtőként és jótékony uralkodóként vált híressé. A legenda szerint többször kibékítette a férjét és a fiát és ezzel megelőzött polgárháborús konfliktusokat.
Ezért Portugáliában ma is nagyon tisztelt szent és történelmi alak.
A legismertebb legenda szerint vele is megismétlődött, hogy titokban kenyeret vitt a szegényeknek, amiért férje kérdőre vonta, mit rejt a kötényében, mire a kenyerek rózsává változtak.
Különleges érzés, hogy több ezer kilométerre Magyarországtól egy híres portugál templomban magyar szenttel találkoztunk.
Ez jól mutatja, mennyire nemzetközi volt a középkori keresztény kultúra.

Végre délre leértünk újra a Duoro partjára ebédelni. Megpróbáltunk kissé távolabb kerülni a nagy idegenforgalmi forgatagtól az óceán felé és találtunk is a magas partfalon egy kisvendéglőt – Café do Cais, ahol két szuper különlegességet választottunk az étlapról és persze un. zöld bort ittunk hozzá. Mindkét kaja kicsit savanykás ízesítésű volt; az egyik grillezett polip, a másik valami tengeri hal volt citromos zöld rizzsel.

Portugál zöld bor – Vinho Verde
A „verde= zöld” itt inkább azt jelenti, hogy fiatal, friss, élénk, ezért könnyed, üde, citrusos karakterű.
Ha lehetett, mindig ezt ittuk.

A következő találkozóig beültünk egy szeles kávézós teraszra közvetlenül az I. Lajos híd lábánál, mert innen indul egy fogaskerekű a híd felső részéhez, hogy aztán átsétáljunk 90 méter magasan a túlpartra. Meglepő volt, hogy a hegy belsejéből egyszercsak előbukkant a metró szerelvény, ami kicsit lelassítva, hogy óvja a régi híd öreg szerkezetét, „elrobogott” mellettünk, akik a híd két oldala között cikázva fotóztunk.

A folyó másik oldalán egy Tabánhoz kicsit hasonló domboldalra értünk, ahol a város apraja nagyja a fűben heverészve élvezte a nap meleg sugarait és utcazenészeket hallgatott.
Ez a Jardim do Morro környéke. Innen indul a híres Gaia-kabinos felvonó és levisz a Douro-parti borospincékhez, káprázatos kilátást nyújtva közben a város UNESCO örökségű városrészére.

Libegőzve egy érdekes különlegességet fedeztünk fel a házak között; a híres portói óriási nyulat – Half Rabbit.
Ez egy hatalmas street art / installációs mű, ami a kortárs Bordalo II portugál művész alkotása, ami egy ház sarkára épített fél nyúlfej, és különféle hulladékanyagokból, újrahasznosított tárgyakból készült.
Miért „fél” nyúl? A mű szándékosan kettős, mert egyik fele „szép”, realisztikus állat, míg a másik fele szemétből és ipari hulladékból áll.
Ezzel a művész állítólag a fogyasztói társadalmat, a hulladéktermelést és a környezetszennyezést kritizálja ezzel és más alkotásaival.

Itt megint felmerült bennünk a belvárosi vacsora ötlete, de ma is annyira elfáradtunk, hogy elvetettük ezt és inkább a csoporttal mégis visszaautóztunk a szállodába.

3. NAP
   GUIMARÃES VÁRKASTÉLY, BOM JESUS ÉS BRAGA

Reggeli után először Guimaraes felé vettük az utunkat észak-kelet felé.
Az egy órás úton érdekes látvány volt, hogy Portugália erdejeinek többsége eukaliptusz fából áll.

Természetesen az eukaliptusz nem őshonos, hanem Ausztráliából származik és a 19. században kezdték nagy mennyiségben telepíteni Portugáliában, mivel nagyon gyorsan nő, sok fát ad rövid idő alatt és kiváló papírgyártásra.
Portugália papíripara emiatt hatalmas eukaliptusz-ültetvényeket hozott létre.
Sajnos viszont az eukaliptusz olajos, nagyon gyúlékony és gyorsan terjeszti a tüzet. Ez komoly probléma Portugáliában, ahol nyáron nagy hőség, szárazság, erdőtüzek vannak. Mi is több helyen láttuk ennek az eredményét, de azt is, hogy az eukaliptusz gyorsan regenerálódik.
Sokan kritizálják, mert kiszorítja az őshonos erdőket, és sok vizet használ.

Guimarães volt Portugália első fővárosa a XII. században. Főterei, utcái, városfalai és a várkastély, mind a portugál történelem kezdetéhez repítenek vissza bennünket.
„Itt született Portugália” A város tehát nagyon erősen kapcsolódik a portugál állam kialakulásához, az első portugál királyhoz és a középkori portugál identitáshoz.
Az óvárosa természetesen szintén UNESCO világörökségi helyszín.

A hagyomány szerint itt született Portugália első királya, I. Alfonso
A 12. században Guimarães környékén zajlottak azok a harcok, amelyekből később kialakult a független portugál királyság, ami egyrészt a mór uralom megszűnését jelentette, másrészt viszont politikai elszakadást jelentett León és Kasztília keresztény királyságaitól.
Mint már korábban megtudtuk a 8. századtól az Ibériai-félsziget nagy része mór uralom alatt állt. Az északi keresztény államok fokozatosan dél felé terjeszkedtek, hogy visszahódítsák a területeket.
Ezen a történelmi ponton Miklós nagy élvezettel avatott be minket a portugál történelem mélységeibe, hiszen a mai Portugália kezdetben egy határvidéki grófság volt, a León Királyság részeként, ami a mai Spanyolország észak-nyugati része. Királya ekkor (francia) Burgundy Henrik volt, aki a mórok ellen harcolt. Felesége pedig leóni-kasztíliai király törvénytelen leánya, aki a férje halála után összefogott a galíciai nemesekkel éppen a saját fia ellenében, aki viszont a portugál nemességgel karöltve így kiharcolta Leontól való függetlenséget és megalapította Portugáliát. Ő lett az első király: I. Afonso
A döntő csata éppen Guimarães közelében zajlott, ahol Alfonso legyőzte anyja és a leóni befolyást támogató nemesek táborát.
Később Alfonso a mórok ellen is harcolt, dél felé terjeszkedett, növelve ezzel saját tekintélyét, katonai hírnevét, és az önálló portugál királyság legitimitását.

Első utunk a Guimarães hercegi palotába vezetett, ami Portugália egyik legkülönlegesebb történelmi épülete. Olyan, mintha egyszerre lenne középkori várkastély, királyi rezidencia és francia lovagkastély.
Nagyon szokatlan látványt nyújtanak a palota magas téglakéményei.
Az eredeti palotát I. Alfonso építtette, de ahogy a jelentősége csökkent, az épület romlásnak indult és részben el is pusztult. A 20. században azonban helyreállították, és részben nemzeti reprezentációs épületté tették, valamint múzeumként használják a középkori bútorokkal és hatalmas fali szőnyegekkel berendezett királyi, lovagkori termeket.

Nekem azért kicsit művinek tűnt az egész, de érthető a politikai törekvés, hogy a nemzet születéshelye a portugál nemesi és királyi történelem szimbóluma legyen.

Kicsit körbejártuk a 10. században épült eredeti várat is, amit egy nagyon gazdag és befolyásos nemesasszony, Mumadona Dias épített a mór támadások és a normann/viking rajtaütések ellen védelmi központnak és menedékhelynek. A 11–12. századra ez lett a Portugál Grófság egyik legfontosabb hatalmi központja, ezért is születhetett itt I. Alfonso….
…és itt áll még a Szent Mihály templom is, amelyhez hagyományosan I. Alfonso keresztelését kötik.

Mi is történt párhuzamosan ez alatt az évszázadok alatt a mi kis hazánkban?
A 10. század a honfoglalás utáni időszak volt nagy kalandozásokkal, majd a kereszténység felvétele felé vezető átmenet zajlott. Géza fejedelem majd I. Szent István király időszaka. (vele nemsokára találkozunk majd utunk során)
Tehát ez volt a törzsszövetségből keresztény királysággá alakulás korszaka.
Amikor pedig maga Portugália éppen megszülető határkirályság volt, addig Magyarország már több mint száz éve fennálló királyság, és regionális nagyhatalom volt Közép-Európában…. később leelőztek minket….

A városi séta közben eleredt az eső, de bemenekültünk kávézni egy kis téren, ahol a város egyik legismertebb gótikus temploma áll – „Olajfa Miasszonya”, ami helyén a legenda szerint egy csodás módon újraéledt olajfa állt.

Folytattuk utunkat Bragába…, Braga Portugália egyik legrégebbi városa, fontos vallási központ, gyakran „Portugália Rómájának” is nevezik a 100 temploma és egyházi hagyományai miatt.
Már a rómaiak előtt is létezett Bracara Augusta néven és fontos közigazgatási központ volt.
Braga érseke ma is Portugália egyik legfontosabb egyházi vezetője.
Minket nagyon megfogott a város egyszerre régies és közben mégis fiatalos hangulata. Talán ez volt a legjobb város mind közül, amiket meglátogattunk.

Az ebédünket a csoporttal közösen Miklós által javasolt étteremben költöttük el, ahol szerinte a legfinomabb a leghíresebb portugál ételt, a Francesinha.

Vajon miért nevezik „kis francia nő”-nek?
A klasszikus változat általában két kenyérszelet között steak vagy marhahús, sonka, kolbász, (füstölt portugál kolbász) van és az egészet vastag sajtréteg borítja és egy tükörtojás, majd az egészet nyakon öntik a különleges paradicsomos, sörös, enyhén csípős gazdag és sűrű szósszal.

Mialatt ebédeltünk, leszakadt az ég, de „szerencsére” a 40 fős csoport kiszolgálása olyan sokáig tartott, hogy az ebéd végére újra kisütött a nap.

Először a Bragaban a székesegyházat látogattuk meg – Sé de Braga, ami egy újabb legfontosabb és legrégebbi temploma Portugáliának, ez az ország „egyházi szíve”.
A székesegyház alapjai a 11–12. századból származnak, tehát Portugália megszületésének idején épült.
A templom különösen kapcsolódik a már említett Burgundy Henrik és Teresa of León korszakához. Őket a katedrálisban temették el.

A történészek szerint Burgundy Henrik és Teresa of León házassága mögött már életükben is komoly politikai feszültségek húzódtak meg — bár a későbbi portugál krónikák ezt gyakran kiszínezték.
A fő probléma: ki irányítsa Portugáliát?
Henrik viszonylag önálló portugál politikát akart, saját hatalmi bázist épített és egyre kevésbé akart teljesen Leónnak alárendelődni. Teresa viszont apja, Alfonso VI of León and Castile udvari világából jött, és erősen kötődött a leóni-galíciai politikai hálózathoz. Ráadásul a történelmi pletyka szerint nagyon szoros kapcsolatban állt, mondhatni szeretője volt a nagyhatalmú és rendkívül gazdag Fernando Pérez de Traba galíciai főúr.
Még az is lehet, hogy méreggel meggyorsította férje távozását és így nagyon gyorsan átvette a hatalmat, hiszen a fia még nagyon kicsi volt. A későbbi portugál krónikák gyakran úgy ábrázolják Teresát, mint „rossz anyát” és „idegenek emberét”, aki túl ambiciózus, gyenge, érzelmek által vezérelt uralkodót.
Ehhez pedig jól illett az ifjú Alfonso, aki „megmenti Portugáliát” az anyja és az idegen befolyás ellen.

A Sé de Braga különlegessége, hogy szinte az egész portugál építészettörténet látszik rajta egyszerre; a román, a gótikus, a manuel és a barokk stílus is.
Mivel évszázadokon át folyamatosan alakították, minden korszak hozzátett valamit.

Manuel stílus:
A manuel stílus Portugália sajátos késő gótikus építészeti stílusa, amely a 15–16. század fordulóján alakult ki. Nevét I. Manuel
portugál királyról kapta. Ez volt Portugália nagy felfedezéseinek, tengeri birodalmának és gazdagságának korszaka.
Ekkor hajóztak Vasco da Gama , Pedro Álvares Cabral és ekkor ömlött az országba arany, fűszer, egzotikus áruk gazdagsága. A manuel stílus ennek a korszaknak az „ünneplése”.
A manuel stílus nagyon díszes és látványos. Jellemzői a csavart kőoszlopok, a kötélminták, a hajózási motívumok, a kagylók, a tengeri növények, a keresztmotívumok és egyéb egzotikus díszítések.

Térjünk vissza a templombelsőbe, mert tátva maradt ismét a szánk az aranyozott kápolnák, faragott síremlékek, díszes orgonák és gyönyörű keresztfolyosók láttán.

Mivel itt nyugszik a Burgundy Henrik és Teresa of León is, így a katedrális történelmi emlékhely is, nemcsak vallási központ.
Az egyik oldalsó kápolnában újra magyar vonatkozású kapcsolatra leltünk, mert itt található Henrik portugál bíboros-király síremléke, aki a 16. században uralkodott és a legenda és a felirat szerint anyai ágon magyar királyi felmenőkkel is rendelkezett.
Egy másik „érdekesség” egy jól mumifikálódott érsek vagy püspök síremléke, ami azért elég bizarr látvány volt az üveg alatt.

Valószínűleg önálló turistaként nem jutottunk volna fel a pazar karzatra, ahonnan beláttuk az egész templombelsőt és karnyújtásnyira szemlélhettük az aranylemezzel borított faragásokat és magát az orgonát is.

Irány a Bom Jesus do Monte, magyarul Hegyi Jó Jézus-templom – a Braga központjától mindössze 5-6 km-re, a hegy tetején álló zarándoktemplom. A szent hely régi eredetű, de a mai templom főként a 18. század végén, és a 19. század elején épült.
Engem az oltár egyedisége fogott meg, mert számomra szokatlan módon Jézus keresztre feszítését itt nem festményként ábrázolják, hanem majdnem teljesen plasztikus, szoborszerű kompozícióként. Ez az Ibériai-félszigeten, főleg Portugáliában és Spanyolországban elterjedt barokk vallásos művészet egyik sajátos típusa.
Ami különlegessé teszi, hogy egyáltalán nem idealizált, hanem erősen érzelmi és teátrális, szinte „életkép” vagy színpadkép, a katonák, a mozdulatok és a tér mélysége nagyon szokatlan az oltáron. A figurák festett faszobrok lehetnek, a cél az lehetett, hogy a hívő érzelmileg „belekerüljön” a jelenetbe. Ez a stílus a 17–18. századi ellenreformáció idején lett népszerű, mert a templomoknak erős érzelmi hatást kellett kiváltaniuk.
Nem nagyon tetszik, nem klasszikusan elegáns, viszont ritka és nagyon karakteres műfaj.

A szép fekvésű kertben lévő templom a zarándokok közkedvelt helye, ahová kutakkal, allegorikus domborművekkel díszített pompás 500 lépcsőfokból álló lépcsősoron keresztül juthattunk volna fel, de mi a kényelmesebb megoldást választottuk és a templom megtekintése után lefelé lépcsőztünk.
Természetesen ez is UNESCO világörökségi helyszín.

Ahogy Miklóstól ezt is megtudtuk, a Bom Jesus do Monte lépcsősora nem egyszerű díszlépcső, hanem tudatosan megtervezett spirituális zarándokút persze lenről fölfelé a templomig. Az ember fokozatosan emelkedik felfelé, miközben „megtisztul” és jelképesen közelebb kerül Istenhez.
A lépcsősor több szimbolikus szakaszból áll, amelyek az ember öt érzéklelését (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás), majd a keresztény erényeket (hit, remény, szeretet) jelenítik meg. A kutak pedig a víz különböző szimbolikus jelentéseit képviselik (tisztulás, élet, keresztelés).
Ezen az úton felfelé a zarándok valóban megizzad, lassan emelkedik, és a saját testével éli át a „spirituális felemelkedést”.
Ezért a Bom Jesus nemcsak építészet hanem egyfajta vallási „színház” és meditációs út.

4. NAP
   COIMBRA, TOMAR ÉS FATIMA CSODÁI

Ezen a napon először az egyetemváros Coimbrát kerestük fel. Az ország kulturális fellegvára ez a város, hiszen az egyeteme évszázadokon keresztül az Ibériai-félsziget egyik legjelentősebb oktatási központja volt, amit 1290-ben alapítottak és azóta is folyamatosan működik hihetetlenül érdekes hagyományokkal.

Buszunkat máris néhány csinos Harry Potter hangulatot idéző fekete palástba öltözött egyetemista lányok fogadták, akik a különböző karok színes tollait árulták, aminek bevételét egyrészt a híres un. Queima das Fitas rendezvény finanszírozására, másrészt szegényebb diákok támogatására használnak.

Queima das Fitas = „a szalagok elégetése” a végzős hallgatók hatalmas ünnepe, amikor a különböző karokat szimbolizáló különböző színű szalagokat ünnepélyesen elégetik, ezzel búcsúznak az egyetemi évektől.

Természetesen bejártuk az egyetem évszázados termeit, amiket ma is használnak, közben kicsit részesei lehettünk az egyetemi életnek is.

Elsőként az egyetem kápolnájába léptünk be, amely az egyetem történelmi épületegyüttesének egyik legszebb és leghangulatosabb része.
A kápolna belseje nagyon portugál hangulatú az aranyozott faragásokkal, kék-fehér azulejo csempékkel, díszes mennyezetével és monumentális barokk orgonáival, amik még ma is működnek.
A másik érdekesség a nagy vizsgaterem, ami eredetileg a királyi palota része volt, ma pedig itt zajlanak a nyilvános rektori szertartások, vizsgák. A falakon régi rektorok festményei láthatók, a mennyezet pedig kézzel festett kazettás csoda.

Búcsút véve az egyetemtől, lesétáltunk az ősi városba, ami a Mondego folyó partján épült és 130 évig fővárosa volt Portugáliának, miután 1064-ben visszafoglalták a móroktól.

Itt találjuk Portugália legszebb románkori katedrálisát, a Szent Kereszt templomot. Az ország első két királyát, I. Alfonz portugál királyt és fiát, I. Szancsót itt koronázták meg és síremléküket is áll, és itt van eltemetve a már korábban említett magyar gyökerekkel rendelkező Szent Izabel, akinek a kötényében rózsákká váltak a szegényeknek vitt kenyerek.
A templom a 12. században épült nem sokkal Portugália megszületése után, és a kolostor az Ágoston-rendi kanonokok központja lett. Híres a gazdagon faragott manuel díszítéseiről, csipkeszerű kőfaragásairól is, de engem lenyűgözött az elképesztő nagy méretű eredeti fésűskagyló szenteltvíz tartó.

I.Alfonz volt Portugália első királya (1139–1185), aki kivívta az ország függetlenségét León és Kasztília fennhatósága alól, ezért a portugálok gyakran egyszerűen „az Alapító” néven emlegetik. Fia pedig „A Benépesítő” becenevet kapta, mert uralkodása alatt számos új települést alapított, várakat építtetett, és ösztönözte a ritkán lakott területek benépesítését.

Kevesen tudják, hogy Páduai Szent Antal eredetileg portugál volt, és fiatal korában ebben a kolostorban tanult. Később még találkozunk vele…..

A városban gyönyörű kék-fehér csempékkel burkolt házakat csodálhatunk meg a szűk utcákban és találkoztunk egy ezeréves olajfával is.

Már nagyon éhesek voltunk és csoportosan elindultunk egy Miklós által ajánlott önkiszolgáló étterembe, de kicsit eltévedtünk és bevallom nem is tetszett a hely, úgyhogy a szabadidőnk alatt kerestünk egy helyi kisvendéglőt, ahol nagyon örültek nekünk és remek különlegességeket ettünk: fekete disznó pecsenyét és kecske sültet.

Egy óra buszozás még a mai úti cél. Újra kilométereken keresztül eukaliptusz erdők mellett haladtunk el, és jól látható volt, hogy tavaly ezen a területen is hatalmas erdőtűz pusztított, de csodálatos módon ezek a fák ugyan könnyen és gyorsan égnek, de hamar regenerálódnak és újra életre kelnek, így a csupasz fákon már látszott az új élet.

Következő állomásunk Tomar történelmi város, amely a templomos lovagok központja volt, és híres a Krisztus-kolostoráról, amely szintén az UNESCO Világörökségi helyszín.

Kik voltak a templomos lovagok?
A középkor egyik legismertebb lovagrendje volt. A rendet 1119 körül alapították Jeruzsálemben azzal a céllal, hogy megvédjék a Szentföldre érkező keresztény zarándokokat. Nevüket onnan kapták, hogy a jeruzsálemi Salamon-templom helyén szállásolták el őket.
A templomosok egyszerre voltak szerzetesek és harcosok. Szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat tettek, miközben csatákban is részt vettek. Fehér köpenyt viseltek vörös kereszttel, ami a bátorságot és a hitet jelképezte.
A rend idővel rendkívül gazdag és befolyásos lett. Erődöket építettek, földeket birtokoltak, és egy korai bankrendszert is működtettek. Ez azonban sok ellenséget szerzett nekik. 1307-ben IV. Fülöp francia király letartóztatta a templomosok vezetőit, eretnekséggel vádolva őket. A rendet végül 1312-ben feloszlatták.
A templomos lovagok körül ma is sok legenda él. Egyesek szerint titkos kincseket rejtettek el, mások a Szent Grált vagy különleges tudást kapcsolnak hozzájuk. Emiatt a templomosok a történelem egyik legrejtélyesebb szereplőivé váltak.

A templomot és az erődöt 1160 körül alapította Gualdim Pais, a portugál templomosok nagymestere. A komplexum egyszerre volt kolostor, vár és katonai központ és stratégiai szerepet játszott a mórok elleni harcokban.
A legismertebb része a kör alakú templom, a Charola, amelyet a jeruzsálemi Szent Sír-templom mintájára építettek.

A templomosok számára ez különösen fontos volt, mert sokan közülük jártak Jeruzsálemben, és szoros kapcsolatban álltak a szent helyekkel. A tomari Charola tulajdonképpen egyfajta „európai Jeruzsálem” akart lenni. A kör forma az örökkévalóságot, az isteni tökéletességet szimbolizálja.
Az oltár elhelyezése is különleges. A központi tér miatt a hívek és a lovagok körben helyezkedhettek el, nem hosszú sorokban, mint a hagyományos templomokban. Ez jobban megfelelt a templomosok katonai-vallási közösségének.
A belső tér aranyozott díszítései és freskói ma is lenyűgözők.
Különleges élmény volt maga a kolostor belseje is a hatalmas folyosóval és a parányi szerzetesi cellákkal, valamint a refektóriummal, ami a szerzetesi közösségek közös étkezőterme volt.

Amikor a templomos rendet Európában feloszlatták a 14. században, Portugáliában nem semmisítették meg teljesen őket. Ehelyett létrehozták a Krisztus Rendjét, amely átvette a templomosok birtokait és hagyományait. A tomari kolostor ennek az új rendnek is központja lett.
A hely később fontos szerepet játszott a portugál felfedezések korában is. Tengerész Henrik innen irányította a Krisztus Rendjét, amely támogatta a tengeri expedíciókat Afrika és Brazília felé.

Hamarosan a mai végcélunkhoz értünk; Fatime városába, ami Portugália egyik legismertebb zarándokhelye és világszerte híres a „fatimai jelenésekről”.

A történet szerint 1917-ben három pásztorgyerek — Lúcia dos Santos, valamint unokatestvérei, Francisco és Jacinta Marto — többször látta Szűz Máriát Fatima közelében.
A gyerekek azt állították, hogy Mária üzeneteket adott nekik az imáról, a békéről és a megtérésről. A jelenések minden hónap 13-án ismétlődtek májustól októberig. Az utolsó alkalommal történt az úgynevezett „napcsoda”, amelyet több ezer ember figyelt meg: sok szemtanú szerint a Nap különös módon mozgott és fényjelenségeket produkált.
A három pásztorgyerek közül Francisco és Jacinta fiatalon a spanyolnáthában meghaltak, később szentté avatták őket. Lúcia nővér hosszú életet élt kolostorban, és részletesen leírta a jelenések történetét.
A fatimai üzenetekhez kapcsolódik a híres „három titok” is, amelyek a mai napig találgatásokra adnak lehetőséget.
Az első titok
A gyerekek egy látomást láttak a pokolról. Lúcia leírása szerint tüzes mélységet, szenvedő lelkeket és démonokat láttak. A jelenés célja állítólag az volt, hogy az embereket imára és bűnbánatra ösztönözze.
A második titok
Ez a titok a háborúkról és Oroszországról szólt. A jelenés szerint az első világháború véget ér ugyan, de ha az emberek nem változnak meg, még rosszabb háború jön, és Oroszország „elterjeszti tévedéseit” a világban.
Sokan ezt később a kommunizmus és a második világháború előrejelzésének tekintették.
A harmadik titok
Ezt sokáig titokban tartották, ezért rengeteg legenda alakult ki körülötte. A Vatikán csak 2000-ben hozta nyilvánosságra. A leírás szerint egy „fehérbe öltözött püspök” — akit sokan a pápával azonosítottak — szenvedéseken megy keresztül, romos városon halad át, majd fegyveresek megölik.
Ezt a jóslatot később kapcsolatba hozták II. János Pál pápa elleni 1981-es merénylettel, és a pápa úgy hitte, hogy a fatimai Szűzanya mentette meg az életét. Természetesen szobra ott áll a téren.

A szállásunk elfoglalása után elsétáltunk a pár percre lévő elképesztő méretű térre, az úgynevezett Imádság terére, ami nagyjából 75 000 m² alapterületű és 250-300 000 ember fér el rajta. Ez a tér köti össze a két nagy bazilikát: az egyik oldalon áll a régebbi, a másikon pedig a modern templom. A tér közepén található a félig nyitott kis Jelenések kápolnája, ahol a hagyomány szerint Szűz Mária megjelent a pásztorgyerekeknek.
A tér különlegessége a mérete és az egyszerűsége. Sok ember térden csúszva közelíti meg a kápolnát fogadalomból vagy hálából.
A Rózsafüzér Miasszonyunk-bazilika 1928-ban kezdett épülni. Magas harangtornya uralja a szentély látképét. Itt található a három pásztorgyerek sírjai is.. A templom klasszikusabb, ünnepélyes stílusú, sok márvánnyal és mozaikkal és ráadásul a mi Szent Istvánunk szobra is ott áll a magasban a hívőkre vigyázva.

A modernebb Szentháromság-bazilika 2007-ben készült el, mert a régi bazilika már nem tudta befogadni a rengeteg zarándokot. Kör alaprajzú, egyszerű és világos belső térrel épült, közel 9000 ülőhellyel. A modern forma az egységet és a közösséget jelképezi. Építészeti különlegesség, hogy az egész tetőszerkezetét nem tartja a belső térben egyetlen oszlop sem.
A legnagyobb zarándoklatokat minden évben május 12–13-án és október 12–13-án tartják, a jelenések évfordulóin. Ilyenkor a tér megtelik gyertyákkal, énekekkel és imádkozó emberekkel a világ minden részéről.

És hogy senki ne maradjon le ezekről az eseményekről, így minden este gyertyás körmeneteket tartanak. Természetesen mi is részt vettünk egy ilyen látványos eseményen.

5. NAP
   KOLOSTOROK ÚTJÁN BATALHÁTÓL NAZARÉIG

Az ötödik napon a teljes csoport vállalta a fakultatív kirándulást.
Először meglátogattuk a világ egyik legszebb gótikus katedrálisát Batalhában. Itt volt egy kis ijedtség a csoportban, mert az egyik hölgy rosszul lett és eleredt az orra vére, ami órákig nem is állt el. Mint utóbb kiderült a magas vérnyomás okozta a rosszullétét.

A Győzedelmes Szűz Mária kolostor lenyűgöző építészeti remekmű, és itt található a portugál királyok pantheonja. A Batalha kolostor is UNESCO világörökségi helyszín.

Az épületet a 14. század végén kezdték építeni, miután a portugálok 1385-ben legyőzték a kasztíliai sereget az aljubarrotai csatában. I. János király fogadalmat tett: ha győznek, hatalmas kolostort építtet Szűz Mária tiszteletére. Innen származik a „Batalha” név is, amely portugálul csatát jelent.
Az épület a portugál gótika mesterműve, de manuel stílusú részek is találhatók benne, hiszen közel 200 évig tartott a monumentális építkezés és még el sem készült teljesen. A magas boltívek, színes üvegablakok és finoman faragott kőcsipkék különösen látványosak. A templom belső tere egyszerre monumentális és könnyed hatású, és a napsütés valami káprázatos fényjátékkal világította meg a magas falakat, ahogy a színes üvegablakokon keresztül bevilágított.

Az egyik legismertebb része az úgynevezett Befejezetlen kápolnák (Capelas Imperfeitas). Ezeket eredetileg királyi sírhelynek szánták, de soha nem készültek el teljesen. Nyitott tetejük miatt ma különleges, szinte misztikus hangulatot árasztanak.
A kolostorban található több portugál király és herceg sírja is, köztük Tengerész Henrik infáns, aki portugál herceg volt, és a 15. századi portugál földrajzi felfedezések egyik legfontosabb támogatója lett. Bár személyesen kevésszer hajózott, expedíciókat szervezett Afrika partjai felé, ezért kapta a „Tengerész” melléknevet.

A Batalha Kolostor egyik legszebb része az újabb kerengő elképesztően finom kőfaragásokkal. Az oszlopok, boltívek és ablakkeretek olyan részletgazdagok, mintha valóban csipkéből készültek volna — csak éppen kőből. Emiatt szokták mondani, hogy itt „kőbe faragott csipkét” lát az ember.
A faragásokban növényi minták, indák, tengeri kötelekre emlékeztető díszek, keresztmotívumok és geometrikus formák jelennek meg, sőt a díszítésben sokszor visszaköszön a tenger világa is.

Tovább utazva az alcobacai Szűz Mária Apátságot kerestük fel. Ez a világ egyik legszebb ciszterci temploma. Az apszis rejti Pedro király és szerelme, Inés de Castro gazdagon díszített síremlékét.

Pedro király és Inês de Castro története Portugália leghíresebb szerelmi tragédiája — sokan portugál Rómeó és Júliának nevezik őket.
A 14. században Pedro portugál trónörökös volt, akit politikai okokból feleségül adtak egy kasztíliai hercegnőhöz. A hercegnő udvarhölgye volt Inés de Castro, egy galíciai nemesi család lánya. Pedro beleszeretett Inésbe, és kapcsolatuk hamar botránnyá vált az udvarban.
A probléma nemcsak erkölcsi volt, hanem politikai is. Pedro apja, IV. Afonso attól félt, hogy Inés családja túl nagy befolyást szerez Portugáliában, és az ország Kasztília befolyása alá kerülhet. Ezért megpróbálta elszakítani őket egymástól.
Amikor Pedro felesége meghalt, a szerelmesek nyíltan együtt éltek Coimbrában, és gyermekeik is születtek. A király végül 1355-ben elrendelte Inés meggyilkolását. A hagyomány szerint a Santa Clara Monostor közelében ölték meg saját gyermekei szeme láttára.
Pedro összetört. Fellázadt apja ellen, majd, amikor később király lett, kegyetlen bosszút állt Inés gyilkosain. Két elfogott merénylő szívét nyilvánosan tépték ki — Pedro állítólag azt mondta: nekik nincs szívük, mert az övét már elpusztították.
A legenda szerint Pedro később kijelentette, hogy titokban feleségül vette Inést, ezért ő Portugália törvényes királynője volt. A legismertebb történet szerint kiásatta Inés holttestét, királynői ruhába öltöztette, trónra ültette, és az udvar embereinek kezet kellett csókolniuk a halott királynőnek. A történészek vitatják, hogy ez valóban megtörtént-e, de a legenda egész Portugáliában él.
A legmeghatóbb emlékük a Alcobaça templomában található. Pedro és Inés díszes gótikus sírjai egymással szemben állnak, mert a legenda szerint így az utolsó ítéletkor elsőként egymást pillanthatják meg. A sírokon a felirat: „Até ao fim do mundo” — „A világ végéig”.

A ciszterci rendhez tartozó kolostor nagy területen fekszik, hisz a rend fénykorában 999 szerzetes élt itt. Különösen látványos a csempével borított hatalmas konyha.
Érdekesség volt az előző kolostorhoz képest az is, hogy a ciszterek nem külön cellákban aludtak, hanem egy közös hálóteremben, valamint ők nagyon ügyeltek az étkezésre, illetve a mohóságra, úgyhogy az étketőben volt egy keskeny boltíves fülke, ahol a kicsit teltebb szerzetesek kötelesek voltak megmérni magukat, hogy beférnek-e, és persze akinek pocakja lett, annak koplalni, böjtölni kellett.
Természetesen a csoportunk férfi tagjai megmérették magukat és néhányan kövérnek találtattak.
A ciszterek korábbi iskolája ma nem üzemel, de az a terv, hogy restaurálják az épületet, és újra nyitják az iskolát.
Az itteni kerengő az eddigieknél puritánabb volt, de talán éppen ezért különlegesebb.

Nagyon jó összefoglalása volt eddigi portugál történelmi ismereteinknek a kék-fehér azulejo csempék borított úgynevezett Királyok terme. Itt körben sorakoznak a portugál királyok szobrai — nagyon hasonló nemzeti-történelmi hatást keltve, mint nálunk a Hősök tere. Ezzel újra sikerült párhuzamot vonni az otthoni történelemmel.

A teljesség igénye nélkül a legismertebb királyok és történeteik:
• I. Afonso— Portugália első királya. A legenda szerint az ourique-i csata előtt Krisztus jelent meg neki, és győzelmet ígért. Ő alapította magát a kolostort is a mórok felett aratott győzelem után.
• IV. Afonso— róla főként azért emlékeznek meg, mert ő rendelte el Inês de Castro meggyilkolását, fia, Pedro szerelmének tragédiáját elindítva.
• I. Pedro — a „szerelmes király”. Inês halála után kegyetlen bosszút állt, majd a legenda szerint halott szerelmét királynővé koronáztatta.
• I. Dénes — „a földműves király” és „a költő király”. Erdőket telepített, fejlesztette a mezőgazdaságot és maga is verseket írt.
• I. János — az Avis-ház megalapítója, aki megőrizte Portugália függetlenségét a kasztíliaiak ellen.
• I. Sebestyén — a misztikus király, aki Marokkóban tűnt el csatában. A portugálok évszázadokig hitték, hogy egyszer visszatér és megmenti az országot.

Ebéd időre értünk az óceán partjára, Nazaréba, ahol mi elszakadtunk a csoporttól és kettesben ebédeltünk egy hangulatos kisvendéglőben grillezett arany durbincsot és kardhalat.
Utána kisétáltunka forró homokos óceánpartra és nagyon sajnáltuk, hogy nem hoztunk fürdőruhát, mert simán lehetett volna úszni az Atlanti óceánban. A víz kellemes volt, de talán a levegő túl hideg lett volna az úszás után. A helyiek azért páran lubickoltak. Mi csak térdig lábaltunk a sós vízbe.

Itt aztán a magaspartra is felbuszoztunk, hogy fentről is élvezhessük a káprázatos rálátást a honokos hosszú strand szakaszra. Itt Miklós helyi hölgy hódolóitól lehetett aszalt gyümölcsöket vásárolni.

Ezt követően egy hangulatos kisvárosba, Óbidosba buszoztunk, melyet középkori falak és bástyák öveznek. Speciális atmoszférája miatt sok művész választotta lakhelyének. Itt nemcsak a látnivalókban tudunk gyönyörködni, hanem a városka híres termékét, a ginját – meggylikőrt – is meg lehet kóstolni, amit egy kis étcsoki pohárban tálaltak. Furcsa volt a városka, mert elég későn érkeztünk, így mire végig sétáltunk, majd vissza, a boltocskák sorban bezártak.

Óbidos különlegessége, hogy évszázadokon át a portugál királynék birtoka volt, mint nálunk Veszprém — gyakran nászajándékként kapták a királyoktól. Emiatt nevezik sokszor „a királynék városának”.
A várost körülölelő várfal ma is végig sétálható, de elég félelmetes, mert a város felöli oldalán nincs korlát, úgyhogy én fel is adtam hamar a sétát. Fentről fantasztikus kilátás nyílik a vörös tetőkre, a templomokra és a környező dombokra.

Óbidos egyik fontos nevezetessége a hosszú vízvezeték, az Aqueduto de Óbidos is.
Viszont érdekes módon ez nem római kori, hanem 16. századi építmény.
A vízvezetéket Ausztriai Katalin királyné építtette az 1500-as években, hogy friss vizet vezessenek a városba egy közeli forrásból. Körülbelül 3 kilométer hosszú, és a városfal mellett fut be Óbidosba.
A középkori város számára a biztos vízellátás létfontosságú volt, különösen ostrom idején. A vízvezeték ezért nemcsak praktikus, hanem stratégiai jelentőségű építmény is volt.

Estére értünk vissza szálláshelyünkre, ahol vacsorával vártak bennünket.

6. NAP
   SINTRA PALOTÁI, AZ ÓCEÁN ÉS LISSZABON

Ezen a napon először Portugália közép-nyugati részét keressük fel. Első állomásunk Sintra városa volt, mely káprázatos környezetben található. A király nyári rezidenciájaként szolgáló palota a Grimm mesék világát idézi. Byron szerint ez a világ legszebb városa, ezért is választotta lakhelyéül.

Nagyon vicces, hogy a palota legismertebb jelképe a két hatalmas fehér kúpkémény, amelyek messziről is azonnal felismerhetők.
Belefutottunk egy katonai díszszemlébe, ahol különböző egyenruhás alakulatok, katonazenekarok várakoztak az ünnepségre és mialatt mi az egész palotát megnéztük, ők még mindig fegyelmezetten ugyanúgy ácsorogtak.
A palota alapjai még a mór időkből származnak, később a portugál királyok évszázadokon át folyamatosan bővítették, ezért a mór építészet, a gótika, a manuel stílus és a reneszánsz is megjelenik itt..
Belül a termek különösen híresek a díszes mennyezetekről és az azulejo csempékről.

A legismertebb helyiségek közé tartozik:
• A Hattyúk terme
A mennyezeten festett hattyúk láthatók, amelyek az udvari eleganciát és a nemesi világot jelképezték.
• A Szarkák terme
A mennyezeten rengeteg szarka szerepel. A legenda szerint egy király udvarhölgyeivel kapcsolatos pletykák miatt készültek — a szarkák a fecsegést és a pletykát jelképezik.
• Az Arab terem
A mór díszítés és geometrikus minták az iszlám korszak emlékét idézik.

Miközben a palota sarkán lévő kerthelyiségben ebédeltünk, megkezdődött az ünnepség, és végre láthattuk a zenés masírozást is.

Ezt követően a Cabo da Rocához utaztunk, a kontinens legnyugatibb pontjához, ahol 147 méter magasról pillanthatunk le a hullámzó óceánra. Eszméletlenül fújt az óceáni szél, de mégis csodálatos látványt nyújtott a végtelen óceán és a különleges rózsaszínen és sárgán virágzó kövirózsa mező mindenfele, amerre a szem ellát.

Tovább az óceánpart mentén haladva érdekes látványt nyújtott a homokos part és a furcsa növényzet.

Itt váratlanul megálltunk, de Miklós titokzatosan nem árulta el, hogy hova jöttünk és valóban csodálatos látványban volt részünk a Boca do Inferno magyarul „A Pokol szája” vagy „Pokol sziklája” néven ismert természeti csodánál. Itt az Atlanti-óceán hullámai évszázadok alatt különleges sziklaüregeket és boltíveket vájtak a partfalba. A hely nevét onnan kapta, hogy viharos időben a hatalmas hullámok dübörögve csapódnak be a sziklák közé. A víz és a levegő úgy tör ki a nyílásokon, mintha a föld gyomra morajlana vagy „lélegezne”.

Estorilba érkeztünk, abba a városba, ahol Horthy Miklós töltötte itt utolsó évei. Az ő rezidenciáját nem néztük meg, de a híres Casino Estoril épületét körüljártuk. Ez Európa egyik legismertebb, és sokáig a kontinens legnagyobb kaszinója volt, ami különösen a második világháború idején vált legendássá. Portugália hivatalosan semleges ország volt, ezért Estoril tele lett menekült királyi családokkal, diplomatákkal, gazdag üzletemberekkel és kémekkel.
A háború alatt a Casino Estoril igazi titkos találkozóhely lett. A legenda szerint itt egyszerre ültek a rulettasztalok mellett német, brit és más országok ügynökei. Ez a különleges világ inspirálta később Ian Fleming írót is, aki itt kapta az ötletet a James Bond történeteihez. Az első Bond-regény, a Casino Royale hangulatára nagy hatással volt Estoril.

Mi is valami különleges élményt kaptunk Miklóstól, mert megint nagyon titokzatosan kiszállított minket a Casino előtti hatalmas terén és megvendégelt minket újra egy-egy kupica portugál itókával.

Végül délutánra a fővárosba érkeztünk, ahol először egy számunkra különleges botanikus kertet tekintettünk meg különleges trópusi növényekkel.

A szállásunk nagy meglepetésre egy arab tulajdonú hotel volt, aminek az volt a „különlegessége”, hogy semmilyen alkoholt nem lehetett kapni. Értem, hogy a muzulmánok nem isznak alkoholt, de a vendégeik miért nem ihatnak????
A vacsora finom volt, de nem igazi büfé asztal korlátlan mennyiséggel, hanem kiszámolt adagokkal, így nem volt lehetőség igazán repetázni. Volt is némi feszültség a vendégekben emiatt.

Lisszabon Portugália kb. 600.000 főt számláló fővárosa, amely a Tejo folyó torkolatánál fekszik, közel az Atlanti-óceánhoz. Több mint 2000 éves történelmével Európa egyik legrégebbi fővárosa.
A város hét dombra épült, ezért utcái gyakran meredekek, cserébe számtalan kilátópontból gyönyörködhetünk a vörös tetők, a folyó és a híres sárga villamosok látványában. Lisszabon különleges hangulatát a szűk macskaköves utcák, az azulejo csempékkel díszített házak és a hagyományos portugál zene, a fado adja.
A város a 15–16. századi nagy földrajzi felfedezések idején élte fénykorát. Innen indult útnak többek között Vasco da Gama, aki tengeri úton eljutott Indiába? ami aztán 450 évig portugál gyarmat volt.
1755-ben egy pusztító földrengés szinte teljesen elpusztította a várost, amelyet modern várostervek alapján építettek újjá.

7. NAP
   A FELFEDEZŐK VÁROSA – SÉTA LISSZABONBAN

Az eddigi legpazarabb büfé reggelink után városnézésünket a Belém negyedben folytattuk. Először a Tejo folyó vizében álló, többszáz éves Belém toronyhoz mentük, amit csak kívülről tekintettünk meg. A 16. század elején épült torony eredetileg erődként és őrtoronyként védte a kikötőt és a várost az ellenséges hajóktól. Innen indultak útnak a portugál felfedezők Afrika, India és Brazília felé — ezért a torony a portugál tengeri felfedezések egyik szimbóluma lett.
A torony is manuel stílusban épült, amely csak Portugáliára jellemző. A díszítésekben kötelek, keresztmotívumok és tengeri szimbólumok jelennek meg, mintha az egész épület maga is hajó lenne kőből faragva.

Nem messze áll a Felfedezők emlékműve, amely egy hatalmas kőhajóra
emlékeztet, amely éppen kifut az ismeretlen tengerek felé. Az orránál Tengerész Henrik áll, mögötte pedig a portugál történelem nagy alakjai sorakoznak: hajósok, térképészek, misszionáriusok, tudósok és királyok.
Az emlékművet 1960-ban építették újjá Tengerész Henrik halálának 500. évfordulójára. A tér kövezetén egy hatalmas világtérkép látható, amely a portugál hajósok útvonalait mutatja.

A parton álló különleges repülőgép-szobor sok turistának feltűnik. Ez nem véletlen: a gép a portugál pilóták, Gago Coutinho és Sacadura Cabral híres repülésének állít emléket. Ők hajtották végre 1922-ben az első dél-atlanti átrepülést Portugália és Brazília között. A szobor a Fairey III típusú hidroplán másolata, amellyel az utat teljesítették.

Innen először a Kocsimúzeumba mentünk, ami eleinte nem túlságosan keltette fel az érdeklődésünket egy modern hatalmas épületben, de tátva maradt a szánk, mert ez a világ egyik leggazdagabb királyi hintó- és díszkocsi-gyűjteménye. A múzeumot 1905-ben alapította Amélie of Orléans királyné, hogy megmentse és bemutassa a portugál királyi család régi hintóit.
A gyűjteményben 16–19. századi járművek láthatók: királyi díszhintók, utazókocsik, ceremoniális kocsik és postakocsik. Ezek nem egyszerű közlekedési eszközök voltak, hanem a hatalom és gazdagság mozgó szimbólumai. Aranyozott faragások, festmények, bársonyok és mitológiai alakok díszítik őket.
A múzeum egyik leghíresebb darabja az úgynevezett Oceánok hintója, amelyet V. János küldött a pápai udvarba a 18. században. Ez a barokk díszhintó szinte túlzásba vitt pompájáról híres: aranyozott tengeri jelenetek, angyalok és allegorikus figurák borítják.
Nagyon érdekes a spanyol–portugál király, III. Fülöp spanyol utazókocsija is, amelyet 1619-ben használt. Ez a múzeum egyik legrégebbi darabja, és jól mutatja, milyen nehézkes és kényelmetlen lehetett a királyi utazás a modern rugózás előtt.

Innen a Jeromos-templomhoz mentünk, ahol elképesztően hosszú sor várakozott a bejutásra. Csoportunk túl sok emberből állt, hogyhogy ketté is választottak minket – bár nem értettük a logikáját – végül a második csoport is bejutott…
Itt található az ország egyik legszebb kerengője, és valóban csodás volt, bár már káprázott a szemünk ennyi kőcsipkétől, faragástól…. Sok neves tengerész e templomban mondta el utolsó imáját mielőtt elindult a hónapokig tartó hajóútjára.

Itt döbbentem rá, és néztem utána, hogyan is lehetett az, hogy az a Portugália, ami valamikor a világ legnagyobb gyarmattal rendelkező országa volt és mi utunk során láthattuk is azt a pompát, amit összehordtak a világ minden pontjáról, a 19. századra Európa egyik legszegényebb országa lett?
Sok összetevője volt ennek, de leginkább azt gondolom, hogy nem gondoltak a jövőre és felélték elképesztő pompával a gazdagságukat és nem fejlesztették, iparosították az országukat….. Persze ma ennek örülünk mi turisták és gyönyörködünk ezekben a gótikus és manuel stílusú kőcsipkés csodálatos épületekben, de ezek is csak az utóbbi években lettek elképesztő összegekből látványosan felújítva. A turizmus pedig manapság rengeteget hoz a konyhára…………

A kerengő után nem jutottunk be a templomba, mert – mint később kiderült – esküvő kezdődött, úgyhogy a szabadprogram alatt kiültünk ebédelni a belváros egyik hangulatos teraszára. Természetesen itt is halat ettünk, de kicsit csalódottak voltunk, mert nem pont azt hozták, amire számítottunk, viszont elég látványos és finom volt….
Ebéd után pedig megkóstoltuk a híres portugál desszertet, a pastel de nata-t.

Ez a sütemény leveles tésztából készült kis kosárka, amelyet krémes tojásos-vaníliás töltelékkel sütnek meg. A fahéjjas teteje sütés közben enyhén karamellizálódik — ettől kapja a jellegzetes ízét.
A sütemény eredete a lisszaboni Jeromos templom szerzeteseihez kapcsolódik, mivel régen rengeteg tojásfehérjét használtak a ruhák keményítésére, ezért sok tojássárgája maradt meg. Ebből kezdtek édességeket készíteni, így született meg a pastel de nata.

Végül 3 órakor végre be tudtunk menni a Jeromos templomba is, ahonnan végre kivonult a nászmenet.
A templomhajó különlegessége, hogy meglepően könnyed és világos hatású, miközben hatalmas kőboltozat borítja.
Itt található Vasco da Gama sírja is, valamint Luís de Camões, Portugália nemzeti költőjének nyughelye. Miklós persze itt is meglepetéssel szolgált és felfedte, hogy egy olyan pólóban jött, amin a híres költő verse olvasható….

A nap további részét a belváros bebarangolásával töltöttük….de egyszercsak váratlanul leszakadt az ég és éppen csak be tudtunk menekülni egy étterembe, akik elég jó fogadták az elázott turistákat. Páran fogyasztottunk is, majd amikor csendesedett az eső, kicsit fellázadtunk, de Miklós – utólag belátjuk, hogy jól tette, – ragaszkodott a minden program megtartásához, így vásároltunk egy utcai árustól egy esernyőt és beletörődve a megváltoztathatatlanba, sétáltunk és közben a legelöl menetelő Miklós történeteit hallgattuk.

Első látnivaló a Santa Justa Lift volt, ami talán a világ egyik legszebb „közlekedési eszköze”. Ez a különleges, neogótikus vaslift 1902-ben épült azért, hogy összekösse a város alsó részét, a Baixa negyedet a magasabban fekvő Carmo térrel és Chiado városrésszel.
A liftet Raoul Mesnier du Ponsard portugál mérnök tervezte, aki Gustave Eiffel tanítványa volt — ezért sokan az Eiffel-torony „kis lisszaboni rokonának” nevezik. A csipkeszerű kovácsoltvas szerkezet tényleg erősen emlékeztet a századforduló párizsi stílusára.
A torony körülbelül 45 méter magas, és eredetileg gőzgép működtette a liftet. 1907-ben elektromos meghajtásra alakították át, és ma is működik. Különlegessége, hogy Lisszabon híres siklóival ellentétben ez nem hegyoldali funikuláris, hanem valódi függőleges városi lift — Európában ritkaságnak számít.
Érdekesség, hogy amikor megnyitották, az első napon több mint 3000 jegyet adtak el — óriási szenzációnak számított a modern technika ebben a meredek dombokra épült városban.
Belül a régi fa- és rézborítású kabinok még ma is őrzik a századforduló hangulatát. A tetejéről állítólag fantasztikus kilátás nyílik Lisszabonra: látni a vörös tetőket, a Tejo folyót, a São Jorge Castle várát és a Carmo Convent romjait is. Sajnos felújítás miatt zárva volt.

Tovább bandukolva szépen fegyelmezetten és libasorban a csendesedő esőben eljutottunk a híres lisszaboni villamospályáig és láthattunk több híres 1914 óta közlekedő sárga „eléctricot”, amik még ma is felkapaszkodnak a meredek dombokra, elképesztően szűk utcákon és hajtűkanyarokon keresztül.
A villamosközlekedés 1873-ban indult lóvasúttal, az elektromos villamosok pedig 1901-ben jelentek meg. Az első járműveket Amerikából importálták, ezért sokáig „americanos”-nak nevezték őket.

A régi sárga kocsik nem nosztalgiából maradtak meg, hanem azért, mert a modern, hosszú villamosok egyszerűen nem férnének el a középkori utcákban. Az Alfama negyedben olyan szűk a hely, hogy néha szinte centiméterekre suhannak el a házfalaktól. A pálya több helyen a világ egyik legmeredekebb villamosvonala.

Mi ezt a meredeken felfelé menő utat gyalogosan tettük meg a Szent Antal templomig, ahol a hagyomány szerint 1195-ben Páduai Szent Antal született, akit Portugáliában valójában „lisszaboni Szent Antalnak” tartanak.
A templom közvetlenül a lisszaboni székesegyház mellett áll, az Alfama negyed szívében. A mai barokk–rokokó épület a nagy 1755-ös földrengés után épült újjá, mert az eredeti templom szinte teljesen elpusztult.
A legkülönlegesebb része a kripta, ahol egy kis kápolna jelöli azt a helyet, ahol Szent Antal született. Ide sok zarándok és fiatal pár is ellátogat, mert Szent Antalt Portugáliában nemcsak az elveszett tárgyak, hanem a szerelem és a házasság védőszentjének is tartják.

A templom kívülről viszonylag egyszerű, de belül gazdag márványdíszítés, aranyozott oltárok és finom rokokó részletek láthatók. Minden év június 13-án, Szent Antal napján innen indul a híres lisszaboni körmenet. Az egész város ünnepel: lampionok, zene, grillezett szardínia és utcai mulatság tölti meg az Alfama utcáit. Ez Lisszabon egyik legnagyobb népünnepe.
Érdekesség, hogy II. János Pál pápa is ellátogatott ide 1982-ben, és a templom előtti téren ő avatta fel Szent Antal szobrát.
Az ereklye boltban vásároltunk két Szent Antal kenyeret, amit majd június 14-én Antal napon fogunk megenni(?)

A hagyomány egy középkori legendából ered. A történet szerint egy kisgyermek vízbe esett, de az édesanyja Szent Antalhoz imádkozott, és fogadalmat tett: ha a gyermeke megmenekül, annyi búzát ad a szegényeknek, amennyi a gyermek súlya. A gyermeket csodás módon sikerült megmenteni, és ebből alakult ki a „Szent Antal kenyere” szokás.

Innen pár perc alatt kisétáltunk a Kereskedelem térre. Egykor itt állt a portugál királyi palota.
A tér közvetlenül a Tejo folyó partján fekszik, ezért egészen különleges hangulata van: egyik oldalát a folyó, a másik hármat elegáns, sárgára festett árkádos épületek határolják. Mérete lenyűgöző, közel 36 000 négyzetméter, így Európa egyik legnagyobb folyóparti tere.
A közepén I. József portugál király lovasszobra áll, akinek uralkodása alatt, 1755. november 1-én délelőtt volt a 8,5–9-es erősségű nagy lisszaboni földrengés és cunami, amelyben a város mintegy 200–275 ezer lakosából 30–50 ezer ember vesztette életét. A város központja és a királyi palota szinte teljesen megsemmisült. Mindenszentek napja volt, ezért a királyi család éppen a városon kívül, Belém környékén tartózkodott, ahol kevésbé érte őket a pusztítás.

A király Pombal márkira bízta az újjáépítést, akitől ez a mondat is származik: „Temessük el a halottakat, és gondoskodjunk az élőkről.”
A márki szervezte meg a romok eltakarítását, a járványok megelőzését és Lisszabon újjáépítését. A tervek elkészítésében egy pozsonyi születésű magyar mérnök, Martell Károly is jelentős szerepet játszott, és a várost az ő modern elvei szerint építették újjá, és ekkor alakult ki a ma látható monumentális tér.

Kár, hogy ilyen messze a hazájától jeleskedett ez az építész – itthon is dolgozhatott volna a török pusztítás utáni újjáépítésben, bár ekkor már Mária Terézia időszak volt és a főváros így Bécsben volt.

Évszázadokon keresztül ez volt Portugália tengeri kapuja. A világ minden tájáról érkező hajók itt kötöttek ki, és innen indultak útnak a portugál felfedezők Afrika, India és Brazília felé.

Már napsütésben bandukoltunk vissza a szállásunkra és vacsora után néhányan kisétáltunk egy közelei étterembe, ahol borozgattunk egy keveset.

8. NAP
   KIRÁLYI PALOTA, AKVÁRIUM, BÚCSÚ LISSZABONTÓL, HAZAUTAZÁS

Miután az 1755-ös földrengésben az eredeti királyi palota elpusztult, a király annyira rettegett a kőépületektől, hogy hosszú ideig egy hatalmas, fából épült királyi lakókomplexumban élt az Ajuda-dombon.
Később a királyi család mégis úgy döntött, hogy felépítenek egy új rezidenciát. Az építkezés 1796-ban kezdődött, de a napóleoni háborúk, a királyi család brazíliai menekülése és a pénzügyi nehézségek miatt a palota csak részben készült el.
Ennek ellenére ma is lenyűgöző látvány a pompás trónterem, a díszebédlő több tucat vendég számára, a gazdagon aranyozott szalonok, az eredeti bútorok, csillárok és műtárgyak, a portugál királyi család 19. századi életének szinte érintetlen emlékei.
A palota különösen azért érdekes, mert nem középkori vár vagy reneszánsz kastély, hanem egy „időbe fagyott” királyi rezidencia. Olyan érzés benne sétálni, mintha a királyi család csak néhány perce hagyta volna el a termeket.
A portugál monarchia 1910-ben szűnt meg, amikor kikiáltották a köztársaságot. Az utolsó király, II. Manuel ekkor száműzetésbe vonult, a palota pedig állami tulajdonba került.

Miközben Portugáliában a 15–18. század között viszonylag folyamatos volt az államiság. A királyok ugyanabban az országban, ugyanabban a fővárosban uralkodtak, miközben a tengeri kereskedelemből és a gyarmatokból óriási vagyon áramlott be.
Magyarország története ezzel szemben sokkal viharosabb volt, tatár, török, habsburg, román, orosz dúlta és fosztotta ki az országot és a kastélyokat.
Miközben Portugália a tengereken gazdagodott, Magyarország sokszor hadszíntér volt.
A portugál királyi paloták nagy része azért is maradhatott fenn, mert nem volt olyan időszak, amikor évszázadokon át idegen seregek vonultak volna keresztül az országon. Ráadásul a 18. században, amikor Lisszabonban a királyi paloták épültek, a magyar királyok már többnyire Bécsben éltek.

Végül és utolsó sorban ellátogattunk a lisszaboni akváriumba, ami egész Európa egyik legismertebb tengeri bemutatóközpontja és az 1998-as lisszaboni világkiállításra épült.
Az épület különlegessége, hogy a Tejo partján, egy mesterséges lagúna közepén áll, és egy hídon lehet megközelíteni. Olyan, mintha egy hajó vagy egy úszó sziget lebegne a vízen.
A legnagyobb látványosság a hatalmas központi óceáni medence, amely mintegy 5 millió liter vizet tartalmaz. Cápák, ráják, barrakudák, murénák és számos más halfaj úszik együtt ebben a gigantikus térben. Érdekes módon ragadozók és áldozatok egy medencében. Hatalmas szervezés lehet elérni, hogy a cápák ne egyék meg az eleséghalaikat….
Lenyűgöző élmény volt a kétszintes épületben körbejárni az „óceánt”.

Programunk végén a repülőtérre mentünk, majd átszállással hazautazunk Budapestre.