Állandó dilemmám, hogyan szervezzem az utazásainkat:

• kevés helyre utazzunk és alaposan körülnézzünk, vagy
• sokfelé és benyomásokkal gazdagodjunk?

Ennél az utunknál ez utóbbit választottuk azzal a reménnyel, hogy amibe beleszeretünk, oda visszamegyünk. Megjegyzem ez valószínűleg csak önáltatás, mert olyan sok a látnivaló, megismerni való, hogy inkább mindig új helyekre csavargunk. Persze különbözőek vagyunk és mindenki a saját vérmérsékletének megfelelően szervezi, szervezteti utazásait is. Vannak törzsutas és vannak csavargó típusok.

Reményeim szerint mindkét típusnak tudok kedves csinálni ezzel az egy hetes észak-olasz úti beszámolóval.

1.nap szombat

• Trieszt – másfél órás gyalogos városnézés + Miramare kastély
• Velence este

2.nap vasárnap

• Velence – városnézés + gondolázás
• Castellina in Chianti

3.nap hétfő

• San Gimignano – a Tornyok városa
• Volterra – az alabástrom városa
• Sienna – városnézés
• Castellina in Chianti

4.nap kedd

• Greve in Chianti
• Villa  Vignamaggio – Mona Lisa szülőhelye
• Firenze – városnézés + Uffizi Múzeum
• Castellina in Chianti

5.nap szerda

• Elba szigete – Napóleon emlékek + csodálatos öblök fürdőzésre
• Piombino – szállás

6.nap csütörtök

• Pisa – Ferde torony + Dóm + Keresztelő kápolna
• La Specia – kikötő
• Chinque Terre – Vernazza és Corneglia

1.     nap – szombat

Hajnali 6 órakor indultunk a Budapestről és jó tempóban végig autópályán délre érkeztünk Triesztbe, az első állomásunkra (560 km). Sikerült a tengerparton a központ mellett parkolnunk.A háromszázezer fős kikötőváros 1382-től 1918-ig Habsburg Birodalom része volt. 1918-tól Olaszországhoz tartozik bizony annak ellenére, hogy mindössze egy nagyon keskeny tengerparti földnyelv része és a környék lakossága többségében szlovén, bár magában a városban főleg olaszok laknak. Ezért a fontos, hatalmas kereskedelmi forgalmat bonyolító tengeri kikötőért az évszázadok során sokszor nacionalizmussal fűszerezett harcokat vívtak.

A városnéző túránkat pontosan megterveztem, mégis sikerült kicsit eltévednünk.  Azért a fontosabb látnivalókat mind kipippancsoltuk.

A régi hangulatú városrész legnagyobb területen elterülő tere a Piazza Unita d’Italia, Triszt főtere, amely a tenger felé teljesen nyitott. A századfordulóban épült paloták határolják és a központban a városháza épülete áll, de itt található a Lloyd Hajótársaság székhelyének neoreneszánsz épülete is.

      

Miközben a Santa Maria székesegyházat kerestük, ráleltünk a város egyik ókori emlékére – az Arco di Ricardo-ra, amely a i.e. I. századból való.

A katedrálisban éppen esküvőre készülődhettek, de ott jártunkkor még a koradélutáni feldíszített csend honolt.

      

      

A Borsa téren boroztunk egy kellemeset az 1806-ban épült Tőzsdepalota szomszédságában. Végezetül a város éppen összepakolásban lévő hagyományos piacán, a Piazza Del Ponterosso-n keresztülsétálva elértük a Canal Grande-t újra.

Az 1756-ban létrehozott mesterséges kikötő a mai város egyik meghatározó jelképévé vált. Még ma is több tucat hajó horgonyozik itt és itt található az a fontos földrajzi szintezési kő, amely alapján itt határozták meg az Adria feletti magasságot, mint a korábbi hazai magasságmérés alapját is.

A következő állomásunk egy csodálatos tengerparti úton vezetett a 19. századi romantikus Miramare kastélyhoz, amely Habsburg Miksa osztrák főherceg, majd mexikói császár, (Ferenc József öccse) és felesége, Sarolta belga királyi hercegnő  részére épült.

Trieszt egyik gyöngyszeme a hófehér márványból épült romantikus hangulatot árasztó palota és a körülötte egykoron sivár területen kialakított park, amit maga Miksa tervezett. Az építtetők igényének megfelelően épült építmény a szórakozás és kikapcsolódás helyszínévé vált, s a Habsburg gyökerekkel rendelkező Miksa és Sarolta boldog, önfeledt napokat töltött itt, elmenekülve a bécsi merev udvari kötelességektől. Itt fogadta Miksa 1864. április 10-én a mexikói küldöttséget, amely felkérte őt mexikói császárnak.

      

A ma múzeumként működő palota pazar berendezése itt csodálatos otthonos hangulatot áraszt, éreztetve még ma is a királyi pár boldog napjait elbújva itt a bécsi merev udvari szabályok elől.

Estére Velencébe értünk (160 km), illetve Velence szárazföldi külvárosába, a Hotel Mary*** szállásunkra, ahol először kicsit megijedtünk az épület barátságtalan külseje miatt, de kedvesen fogadtak és a légkondicionált szobácska megfelelő volt. A hely praktikusságát az adta, hogy az 5-ös repülőtéri busz gyorsjárattal 15 perc alatt beértünk Velence vaporetto kikötőjébe. A „lagúnák városában” gyorsan és könnyen áttekinthető a közlekedés. Mi a várost kacskaringósan átszelő Canal Grande-n hajóztunk végig a 2-es gyors vaporettóval egészen a Szent Márk térig, ahol mindössze belekóstoltunk az esti forgatagba és a látnivalókat másnapra hagytuk.

A lagúnák és szigeteik a legutóbbi jégkorszak hatalmas folyamáradatainak és a tenger munkájának állandó összecsapásából származnak. A természet által kialakított szigetek természetes védelmet nyújtottak az 500-as években a népvándorlás zűrzavara elől menekülők számára, ahová már nem ért el a szárazföldet meghódító lovas népek tényleges hatalma. A letelepültek itt halászattal és sólepárlással keresték kenyerüket.

A communákban elszigetelt szigetek közösségét kényszerűen összekovácsolta a történelem és az eleinte tribunoknak nevezett vezetők közül 697-ben közös vezetőt választottak, az első dózsét s ezzel megkezdődött a Köztársaság 1100 évig tartó külön élete. A város óriási erős tengeri hatalommá fejlődött.

827-ben hazahozták Szent Márk evangélista hamvait Egyiptomból. Ő és szárnyas oroszlánja azóta Velence szimbólumává nőtt, maga az állam Szent Márk Köztársaságnak nevezte magát. Egyes középkori legendák szerint az oroszlán azért vált jelképévé, mert Márk evangéliumát Keresztelő Szent János pusztában „bömbölő” kiáltásával kezdi. Ugyanakkor a Bika havának (április 25.) előkelő szentje, tehát mindmáig ismeretlen az oroszlánhoz való kapcsolódás.

Az évszázadok során a városállamokra tagozódott Itália egyik leggazdagabb és legjelentősebb városa Velence volt mindaddig, amíg a 17. század során az óceánokra áttevődött tengeri forgalom és kereskedelem háttérbe szorította Velence jelentőségét. A történelmi sors természeti csapásokkal is sújtotta a várost tűzvészek és pestis járvány formájában.

A történelmi Velence, amely a középkorban 200 ezres lakosságával még Európa egyik, ha nem a legnagyobb városa volt, ma súlyos demográfiai problémákkal küzd. A túlzott turizmus kísérőjelenségeként kialakult magas megélhetési költségek miatt sokan elvándorolnak. Lakossága ma a történelmi városrészben mindössze 62 000 lélek.

Velence további két állandó veszélyforrása az eliszaposodás és az acqua alta, vagyis a téli magas vízállás. Mindkettő komoly veszélyt jelent a gyönyörű épületekre.

Gyalogosan tettük meg az utat Rialtó-híd-ig, amely helyén eredetileg vitorlás hajók áthaladása céljából felnyitható fahíd állt, Velence legmagasabban fekvő pontján, ez azonban egyszer leégett, kétszer összeomlott a XIV-XVI. század során. A jelenlegi kőhidat 1588-1592 között emelték Antonio da Ponte tervei alapján, ma ez Velence legrégebbi hídja. Még Michelangelo is elismeréssel szólt a híd tervéről. Már építése óta kereskedelmi központként működik ez a 400 velencei híd leghíresebbike. A belvárosi területet kb. 100 csatorna szeli át, amelyekben gondolákkal és vízi taxikkal lehet közlekedni, természetes a saját helyi motorcsónakok mellett. Vajon mikor vezetik be a csendes és környezetbarát elektromos motorokat?

      

Eleinte aggódtunk a tájékozódás miatt, de hamar áttekinthető a város sikátoros utcácskái ellenére és kiváló a tájékoztatás is.

Vacsoránkat egy kedves idegenforgalmilag azért zsúfolt étteremben költöttük el. Kipróbáltuk természetesen a város jellegzetes ételeit antipasti előételként tengeri herkentyűket választottunk, de a főétel a hajszálvékony nyers bélszín, a carpaccio , amelyet citromlé, olívaolaj és bors öntettel meglocsolva fogyasztunk ruccola ágyon, valamint hagymás, pirított borjúmájat, a Fegato alla venexiana-t ettünk. Hozzá kiváló házi bort ittunk, mindezeket közvetlenül a víz partján, hogy az elmenő vaporettók hulláma időnként megmosta a lábunkat.

      

Még csak 23 óra körül járt az idő, de ezen a környéken már csendesült a turista forgalom, zártak a kávézók, éttermek, ami igen meglepett bennünket. A fiatalos, éjszakázós területeket most elkerültük, lehet, hogy már nem is nekünk való?!

Hihetetlen csúcsforgalomban hajóztunk vissza a buszmegállóhoz az 1-es vaporettóval, ami minden állomáson és megállóhelyen megállt.

Éjfélre talán ágyba is kerültünk.

2.     NAP – vasárnap

A reggeli nem volt királyi, ahogy mi itthon megszoktuk, csak amolyan olaszos csekélység és ez mindenhol így volt a későbbiekben is. A reggeli kávé viszont igazi remekmű.

Összecsomagoltunk az autóba, amit a szálloda parkolójában hagytunk és újból az 5-ös busszal irány Velence. Négy hatalmas tengerjáró óriáshajó állomásozott a kikötőben, ami azt jelenti, hogy ezen a szép előszezoni vasárnapon csak ezekről több mint tízezer turista özönli el a várost.

Most a 2-es vaporettóval a város külső megkerülését irányoztuk meg a Lidóig, de végül a Szent Márk téren egy kicsit túl kiszálltunk újra.

Először a Sóhajok Hídja (Ponte dei Sospiri) tárult elénk, amely nem más, mint a börtönt és a Dózse-palotát összekötő híd. Nevének elterjedése Lord Byrontól származik. A hídhoz fűződő sok rémtörténet többek között a költőnek Victor Hugo-nak köszönhető. Velence igazságszolgáltatása a kor szörnyű börtönviszonyaihoz képest még humánus is volt. 1660-ban itt szüntették meg először a kínzásokat a világon.

A Szent Márk térre vezető a tenger felé nyitott tér a Piazetta, melynek hossza 97 méter, szélessége 41-48 méter. A tér egyik oldalán a Liberia épülete foglal helyet. Vele szemben a Dózse-palota fala terpeszkedik. A két épület között két oszlop magasodik.

      

Dózse Palota (Palazzo Ducale) bejáratánál olyan hosszú sor állt, hogy visszariadtunk. Legközelebbre marad. Ez volt a dózse lakóhelye és az állam hatalmi központja volt több száz éven keresztül.

Először a Campanile harangtornyot másztuk meg lifttel, ami jó döntésnek számított, mivel fantasztikus kilátás tárult elénk az egész városról és átláthattuk a további immár mára bejárhatatlannak ítélt Velencét.

      

Ráláttunk a híres Szent Márk térre (Piazza San Marco), ami  Velence központja és 56-82 méter széles, 175 méter hosszú a világ legszebb tereként is nevezett hely, amely sok történelmi esemény színtere is volt. Három oldalról középületek veszik körül. Ma is a város életének centruma.

Sajnos a Szent Márk Székesegyház (Basilica di San Marco) belsejét csak korlátozottan tudtuk megtekinteni a vasárnapi mise miatt. Így a tér felőli párkányon sétáltunk, valamint a hihetetlen precizitású középkori  mozaikképeket tekintettük meg egész közelről. A székesegyház Velence legismertebb, leghíresebb látnivalója, amit 882-ben építették a bizánci építészet hagyományai szerint. Tetején öt hagymakupola nyúlik a magasba. Mind kívül, mind belül márvánnyal, mozaikkal, faragásokkal ékesített alkotás.

Jobbra a bazilikától az 1496-ban emelt Óratorony (Torre dell’Orologio) magasodik. A torony alatti árkád Velence Váci utcájába, a Merceriára vezet. Építésének idejében csodaszerkentyűként tartották számon. Mutatja az időt, a holdfázisokat és a nap haladását az állatövekben.

      

Útban újra a Rialto felé vettünk egy-egy finom tonhalas, olivás pizaszeletet, de mérgelődtünk, hogy nincs egy pad, lépcső, ahol leülve elfogyaszthatnánk. Talán nem véletlen ez a hiányosság, üljön be az a kedves turista inkább egy étterembe! Végül annyira finom falatok voltak ezek, hogy még egy hétig emlegettük a többi kipróbált pizza megszégyenítésére.

Búcsúzásként fél órát gondoláztunk is turistáktól kicsit elzártabb, csendes helyeken, megismerve a halpiacot, a legrégibb és helyi esküvőkre népszerű velencei templomot, amely egyedül nem térem, hanem a többi épülethez hasonlóan a vízben, cölöpökön áll.

Végül ettünk egy fagyit, tán a legolcsóbbat Olaszországban és fájó szívvel, de „visszajövünk még” reménnyel behajóztunk újra a 2-es vaporettóra, majd az 5-ös busszal az autónkig a szálloda parkolójába.

Estére már Toszkánában, pontosabba a Castellina in Chianti faluban voltunk a Podere Palazzolo agroszállásunkon (290 km), ami egy parasztházból kialakított hotel Castellina in Chianti település határában. A panorámás medence csábító volt, de mégsem mártóztunk meg, mert mégiscsak 19 fok volt a levegő. Viszont egy-egy pohár helyi fehérbort kaptunk a kertben, utána pedig finom olasz vacsorát. Remek házi ízeket tálaltak: különleges vaddisznóragus tésztát és gombával, sajttal töltött hatalmas raviolit.

      

      

3. NAP – Hétfő

A reggeli itt sem volt különlegesen gazdagnak mondható, de elégséges és hamar el is indultunk aznapi nagy túránkra. Autóval bebarangoltuk a kacskaringós utakkal is tarkított toszkán vidéket. Gyönyörű tiszta, napsütés volt, így fantasztikus panoráma tárult elénk szinte minden kanyarban; meg-megálltunk, gyönyörködtünk.

San Gimignano város volt az első állomásunk. Tornyok városa egy dombtetőre emelt középkori város, amelyben tökéletes állapotban maradtak fenn a középkori építészet emlékei, a városfal, és a lakótornyok. A római, majd etruszk várost a 10. század óta nevezik San Gimignanonak, Szent Geminianus püspök neve után, aki megvédte az itáliaiakat Attila hunjaitól. Íme a kétes dicsőségű magyar kapcsolódás.

A középkori Itáliában a gazdag nemes vagy polgári családok hatalmuk és gazdagságuk mintegy presztízs-szimbólumaként a városokban mind nagyobb, magasabb kőből épült tornyokat emeltek, melyek elsősorban lakásként, de nemritkán erődként funkcionáltak. Amíg más városokban a legtöbb lakótorony a háborúk, földrengések, tűzvészek, vagy a város-átépítések áldozata lett, addig San Gimignano 13 lakótornyának sikerült túlélnie a történelem viharait, és így a város szimbólumaivá válniuk. A tornyok közül csak egy, a Torre Grossa látogatható.

      

Mi természetesen felmásztuk a tetejébe és nem bántuk meg, mert káprázatos látvány tárult elénk.

A mindössze 7000 fős város tömve volt már most, előszezonban is turistákkal, de itt valahogy mégsem zavart bennünket a tömeg, mert az 1200-as évekből származó emeletes faragott nyers kőépületek, sikátoros utcácskák fantasztikus középkori hangulatot árasztottak.

Volterra volt a következő állomás, ami szintén egy kedves középkori városka, ami egykori püspökségéről volt híres, valamint ma az alabástrom faragványairól.

A városban található i.e. I. századi római-kori színházat sajnos idő hiányában nem néztük meg, de a ma fegyházként működő Medici-erőd (Maschio) épületét láttuk.

Volterra közismert nevezetessége az alabástrom, ami egy igen finom szemű, áttetsző gipsz. Jobbára fehér, néha pirosas vagy a szürkés márványhoz hasonló, lágy, körömmel is karcolható anyag. Fehér változata a legértékesebb. Megmunkálása szigorú szabályok között történik, és olyan hozzáértést igényel, amely évszázadok óta öröklődik apáról fiúra a kézművesek között. Az alabástromnak igen komoly jelentősége volt Volterra gazdasági életében; a város XVIII. századi újjáéledésé is ennek köszönhető. Ma nagyon változatos formában jelenik meg a szuvenír boltokban; a sakkfiguráktól, vázákon keresztül az ékszerekig minden megtalálható itt alabástromból. Természetesen mi is vásároltunk fülbevalókat lánykáinknak meg néhány csekélységet magunknak.

Sienna volt a következő megálló. Az ötvenezres lélekszámú város Európa legnagyszerűbb gótikus városa, amelyet a hagyomány szerint Senus, Romulus unokaöccse alapította. Belvárosát az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította. Az évszázadok alatt az itáliai városállam-harcok során hol önálló államként, hol egyik másik nagyobb városállam csatlósaként fejlődött, de a művészetek fejlődése szinte töretlen. Sienna hétszáz éves egyetemmel is büszkélkedhet.

A három dombra épült város kicsit összezavart bennünket a parkolásban, de kis keveredés után, miután háromszor megkerültük a középkori városfallal körülvett vidámparkot, gyalog indultunk neki a dimbek-domboknak. Az első döbbenetes látvány a gigantikus méretű San Domenico bazilika egyhajós épülete. A téglából épült templom belsejét a város védőszentjének, Szent Katalin életének részleteit ábrázoló csodálatos freskók díszítik, de egyedi látványt számunkra mégis a hatalmas egy légterű, oszlopok nélküli hihetetlen magas templombelső nyújtotta.

      

Középkori szűk, sikátoros utcácskákon haladtunk a következő dombra, ahol váratlanul tárult elénk a város híres főtere, az , amely érdekes kagyló alakú tér, amit körben paloták szegélyeznek. A halszálka mintájú, vörös téglás kövezetét fehér csíkok osztják fel kilenc részre, amelyek a lejtős tér legmélyebb pontján, a Palazzo Pubblico előtt összetalálkoznak.  Egyesek szerint az egykor a várost vezető Kilencek Tanácsát jelképezi, mások szerint viszont a városvédő Madonna köpenyének a redőit jelképezi. A tér legmagasabb pontján, a Városházával szemben áll a Fonte Gaia, vagyis a szökőkút. A tér nevezetessége a híres siennai lovagi viadal, ami az ősi egyházközségek közötti rivalizálást kelti életre a még ma is évente kétszer megrendezésre kerülő versenyen. Ez az un. Palio, amely jelentése festett selyemzászló, amelyet a lovasversenyen a Madonnának ajánlanak fel, és a verseny végén a győztes városnegyed kapja meg. A palio szóból ered a magyar pálya szavunk.

Ez a tér ugyanakkor a város egykori piactere is volt, sőt bikaviadalokat és a kivégzéseket is itt tartották.

A ma is Városházaként működő Palazzo Pubblico épülete és tornya is látogatható, de mi sajnos kihagytuk ezt is egyelőre, de talán még visszajövünk ide is. Pedig freskói nemcsak szépek, de különlegesek és érdekesek is, és a harangtoronyból, ahova gyalog kellett volna 505 lépcsőfokon felmászni, csodálatos látkép nyílik az egész városra és a környékre.

Sienna 365 méter magas pontján áll a Santa Maria bazilika, amely fekete-fehér csíkos harangtornya a város jelképe. A Givanni Pisano által tervezett páratlan szépségű dóm egyik különlegessége az 56 mezőre osztott márványpadozat, amely bibliai jeleneteket ábrázol. Az egyik mellékhajóban II. Pius pápa életét bemutató freskókat is megcsodáltuk.

      

Belefáradtunk a látnivalókba és a történetekbe, amiket közben olvasgattunk, valamint mára már jó meleg is lett, így hiába vannak itt szűk középkori sikátorok, rogyadozott a lábunk, amíg visszabandukoltunk a dombokon le, majd fel az autónkhoz.

Hazafelé megpróbáltuk a toszkán dombok között megcsodálni a naplementét, de „csak” a nap lemenő éles fényei kápráztattak el bennünket imitt-amott megvilágított épületekkel.

Még a mi kis városkánk központjába is a naplemente miatt jutottunk el szerencsére, mert természetesen Castellina in Chianti is középkori csoda. Sőt véletlenül az etruszk síremlékhez is eljutottunk, ami azt bizonyítja, hogy jelentős város volt itt már az i.e. VII-VI. században is.

4. NAP – kedd

A reggelit a kertben fogyasztottuk el és utána hamar elindultunk észak felé. Először Greve in Chianti városkában álltunk egy, amely főterén található a híres Antica Macelleria Falorni, amely pár generációval ezelőtt még csak egyszerű hentesüzlet volt, de ma már a környék jellegzetes és különleges sonka és szalámi különlegességek boltja.

      

Feltétlenül meg akartuk nézni Mona Lisa szülőhelyét, ami egy 15. századi Villa  Vignamaggio nevű helyen található, de kis csalódásunkra miután felkanyarogtunk néhány szerpentinen csak kívülről csodálhattuk meg a helyet.

Irány Firenze!

A közel 400.000 ezres „reneszansz bölcsőjeként” is emlegetett város az Arno folyó völgyében fekszik és egykor a Medici család uralta. Az etruszkok i.e. 8-7 századi városát később a római korban, I.e. 59-ben Julius Caesar veterán katonái nevezték el Florentia néven, melynek jelentése virágzó. A négyszögletű téglafallal körülvet város védőistene Mars volt. A népvándorlás által elpusztított Firenzét a hagyomány szerint Nagy Károly építtette újjá.

A 11.századtól kezdve a gazdag firenzei kereskedő- és bankárcsaládok egyre nagyobb befolyásra tettek szert, és abban az időben minden nemesi család egy-egy torony épített, mivel egyrészt nem volt elegendő hely terjeszkedésre a városfalakon belül, másrészt pedig kiváló védelmet biztosítottak a különböző pártok közötti villongások során. A tornyok mára többnyire a földrengések miatt elpusztultak, de néhány városrész neve őrzi az emléket.

A város a Medici család uralma alatt, de főleg a bölcs és művészetszerető Lorenzo Medici alatt, a reneszánszban érte el virágzásának csúcsát és a mai arculatát.

A várost olyan hírességek neve is fémjelzi a Medici család mellett, mint Amerigo Vespucci, Dante Alighieri, Francesco Petrarca, Sandro Botticelli, Michelangelo Buonarrot, Franco Zeffirelli, Guccio Gucci és még számos tudós, felfedező, művész.

A belváros szűk kis utcái, a zöldellő Arno folyó, és dombok, valamint a múzeumok és templomok falai számtalan felfedezésre váró kincset tartogattak számunkra. Európa egyik legérdekesebb, és legszebb városában ha rengeteg időt is töltünk, a műalkotások, történelmi emlékek csak egy töredékét láthatjuk. Firenze neve összefonódott a művészettel: az egész város egy hatalmas, élő műalkotás.

Firenze legfőbb látnivalói a város négy kisebb részre osztható központjában helyezkednek el, amelyeket gyalog könnyű megközelíteni. Ezeknek a részeknek a tájékozódási pontjai a következők:

• a belváros keleti részét Santa Croce,
• az északit a San Marco,
• a nyugatit a Santa Maria Novella és
• a folyó túloldalán lévő Oltarnót a Palazzo Pitti fémjelzi.

      

A parkolás után egyből a Piazza della Signoria L-alakú terére érkeztünk, ahol számos szobor csodálható meg a 13-14. századból, mint például a leghíresebb Michalangelo Dávid-szobrának 1504-es másolata. Ez a tér a mindenkori politikai élet központja még ma is. A tér északi részén a Palazzio Vecchio áll, az erődszerű palotában működik a firenzei városháza, amelyet 1299-1314 között Arnolfo di Cambio épített. Ezen kívül számos szép épület, és palota, és az Uffizi galéria található a lenyűgöző téren. Itt áll Bandinelli Hercules és Cacus szobra (1533), és Donatello 1460-as bronzszobrának, a Judit és Holofernesnek a másolata is. Az 1575-ös Neptun-kút, és az 1594-es I. Cosimo Medici bronz lovas szobra, valamint az 1534-ben készített a Szabin nők megerőszakolása, Giambologna művészeti alkotása, is díszíti a teret. Az Uffizi múzeumba előre érdemes internetem megvásárolni a jegyeket, mert különben rettenetesen hosszú sort kell végigvárni.

Az Uffizi a világ egyik leghíresebb, legöregebbi, és leggazdagabb képtára. 1559-1581 között, I. Cosimo Medici építette, tervezője Giorgio Vasari volt. Eredetileg állami hivatalok számára készült az épület, innen is a neve: uffizi, azaz irodák.

A hangsúly az itáliai reneszánsz festők alkotásain van (Leonardo da Vinci, Botticelli, Michelangelo, Raffaello, Tiziano, Veronese, Giorgione, Tintoretto, Caravaggio), de németalföldi, és flamand festők művei, Rubens, Rembrandt, és Van Dyck alkotásai is helyet kaptak a képtárban, amiket már a fáradtság miatt most nem néztünk meg.

Már a múzeum ablakából kinéztük a híres Öreg híd / Ponte Vecchio-t, amelyet 1345-ben építettek, legrégebbi hídja.

      

A híd érdekessége, hogy középkori műhelyek, lakáskák épültek rajta, amiket kezdetben hentesek, cserzővargák és patkolókovácsok, majd az ezektől kevésbé zajos és bűzös aranyművesek használtak. A híd oldalaihoz épített ún. „fecskefészkekben” a mai napig ötvösök és aranyművesek munkálkodnak. Erre emlékeztet a híd közepén 1901-ben felállított szobor Benvenuto Cellinről, a 16. század legnevesebb firenzei ötvösművészéről.

Az Öreg híd az Arno folyót a legkeskenyebb részén íveli át. Neve nem csak a középkorból itt maradt épületekre utal, hanem arra is, hogy ezen a helyen már az etruszkok idején is létezett folyóátkelő, majd pedig ezen keresztül vezetett Róma egyik legfontosabb kereskedőútja, a Via Cassia. A többi felrobbantott firenzei híddal ellentétben a Régi híd érintetlenül maradt a II. világháborúban.

A híd további érdekessége, hogy keresztülfut rajta a Vasari-folyosó (Corridoio Vasariano). Ez egy megemelt magánsétány, amit 1565-ben I. Cosimo építetett Giorgio Vasarival azzal a céllal, hogy ne kelljen az utcák tömegével elvegyülnie. A folyosó összeköti a Palazzo Pittit a Uffizin keresztül a Palazzo Vecchioval.

A hídon átérve a reneszánsz Pitti-palota épületéhez értünk, ami inkább erődítmény, mint a mi palota a mi fogalmunk szerint.

A Medici család 1549-ben megvásárolta; volt a Toscanai nagyhercegek, és II. Viktor Emanuele király rezidenciája, használta Napóleon is. Ma Firenze legnagyobb múzeum együttese működik benne, érdekes múzeumokkal: A Pitti-képtárat Raffaello, Bartolomeo, Tiziano, Dürer, Perugino, Sarto, Reni, és egyéb olasz mesterek művei alkotják. A Modern Művészetek Múzeumában 1784-1924 közötti neoklasszikus, és romantikus kiállítási tárgyak tekinthetők meg, köztük a Macchiaoli (foltfestő) csoport alkotásai is. Ezüstmúzeum, kocsimúzeum, ruhamúzeum, porcelánmúzeum, és királyi lakosztályok is a komplexum részét képezik. Ezeket mind kihagytuk, de besétáltunk a parkjába, a Boboli-kertbe,  ahonnan ráláttunk az egész városra. Felmértük, hogy ez a délután nem elegendő Firenze látnivalóinak megtekintésére, ezért inkább csak benyomásokat gyűjtöttünk a következő látogatásunkhoz.

A Firenzei Dóm – Duomo di Santa Maria del Fiore viszont kimaradt az életünkből, mert legnagyobb meglepetésünkre az előszezonban már korán bezárt. Csodálkoztunk is, hogy jelentősen csökkent a tér turista tömege.  A magyarul Liliomos Mária névre hallgató dómot úgy tervezték, hogy ne csak a vallásgyakorlás helye legyen, hanem gyűléseket is tarthassanak benne.

      

Szent János Keresztelőkápolnába (Battistero San Giovanni) viszont még bejutottunk és a karzatra is felmentünk, ahol egyszer csak meghallottuk, hogy a tér akusztikáját bemutatandó egy úr lent énekelni kezdett – csodálatos volt. Csodás nevezetessége még a Michelangelo által Paradicsom kapujának nevezett keleti bronz kapu, amely domborművet Ghiberti alkotott és 10 ószövetségi jelenetet ábrázol.

Tovább battyogtunk az egyik Medici palota mellett, majd a Santa Maria Novella-bazilika teréhez értünk, amely a dominikánus szerzetesek kezdeményezésére épült első firenzei gótikus templom.

A bazilika fehér és zöld márvánnyal burkolt külső falai Firenze számos fontos műalkotásait rejtik. Ezek közé tartoznak a javarészt 15. században keletkezett freskóciklusok, többek között Ghirlandaio Tornabuoni-kápolnában található híres műve, „Keresztelő Szt. János élete”, amin a város akkori polgárait, korhű divatvilágát és lakberendezési szokásait lehet felfedezni. A templom további híressége a Spanyol-kápolna freskói, amin az agarakként ábrázolt dominikánusok terelik az „elveszett bárányokat”.

A Santa Maria Novellához szorosan kapcsolódik két irodalmi alak, Dante és Boccaccio. Míg a Strozzi-kápolna 14. századi freskóját Dante „Isteni színjátéka” ihlette, addig a Filippo Strozzi-kápolna maga szolgált Boccaccio „Dekameronjának” első színhelyéül.

Visszakanyarodtunk hát az Arno folyó partjára és az esti naplementében is megcsodáltuk az Öreg hidat és a többit….

Ide még vissza kell jönni!!!!!!!

Fáradtan értünk vissza a Podere Palazzoloba egy remek fekete olajbogyóval gazdagított vaddisznópörkölt vacsorára és a jó chianti borra.

5. NAP – szerda

Ez volt hát egyelőre Toszkána. Hátha egyszer még visszatérünk, mert rengeteg mindent láttunk, de csak most tudtuk meg, hogy még mennyi minden várna ránk.

További kacskarigós utakon, kicsit eltévedve értünk Piombono városába, ahonnan indulnak a hajók Elba szigetére. Osztottunk szoroztunk időt, pénzt, energiát és végül a maradék fél napra komppal hajóztunk át a Napóleon kilenc hónapos rabságának szigetére. Az egy órás hajóúton kávéztunk a Moby fedélzetén, és próbáltuk megtervezni a kirándulásunkat, ami végül kicsi csalódással zárult, mert vagyunk olyan szerencsések, hogy Elba szigeténél szebbeken is jártunk már akár az Adrián is. A főváros – Portoferraio viszont nagyon szép fekvésű kedves város, de még kicsit kihalt ebben az előszezonban. A városka yacht kikötőjében végignéztünk egy ügyetlen kikötést, majd körbesétáltunk és információs tábla hiányában kérdezősködésünkre megtudtuk, hogy a legmagasabb ponton áll Napóleon egykori rezidenciája. Fel is másztunk a nagy hőségben, csak azt felejtették el a kedves helyiek megmondani, hogy az épület felújítás miatt zárva van. Így Napóleon emlékekből semmit sem láttunk. Elindultunk hát észak felé a szintén kacskaringós szerpentineken, hátha találunk valami kellemes fürdőzhető öblöcskét. Közben felolvastam a sziget történetét és nevezetességeit:

A mindössze 223,5 km² területű szigeten 30 000 fő lakik. Legmagasabb pontja kicsit magasabb a Kékes tetőnél, 1019 méter, így a sziget partjai meredeken futnak le a Tirrén-tengerre. A sziget sosem volt önálló, hol  Pisa  birtokában volt, hol pedig a genovaiak, később egy spanyol Sora herceg hűbéri tulajdona lett, majd a Medici-család birtoka, akik a 16.században a toszkánai  Szent István Lovag-rendnek adományozták. 1736-ban a Nápolyi Királyság vette birtokba, míg 1801-ben Bonaparte Napóleon foglalta el, aki feloszlatta a lovagrendet. 1814-ben Napoleon kapta meg felségjogokkal, és a hatalomból való kényszerű távozása után a szigeten tartózkodott  1814. május 4-étől 1815. február 26-áig. 1860-tól az egységes Olaszország része lett.

    

Pár kilométer autózás után találtunk egy kellemesnek látszó öblöt, ahol fürdőztünk és kicsit pipával búvárkodtunk és tengeri herkentyűs pizzát is ettünk a kempingben egy-egy jó kupa sörrel. Illegálisan lezuhanyoztunk és kicsit még autókáztunk.

A 20 órás utolsó komppal visszahajóztunk Piombinóba, ahol estére egy tengerparti kedves szállodát foglaltunk le: Hotel Esperia***. Ha tudtuk volna, hogy milyen gyönyörű saját strandja van…..nem mentünk volna Elbára. De akkor meg ismeretek hiányában oda vágytunk volna….. Így jártunk!

      

Későre járt mégis kaptunk egy szintén tenger gyümölcsei rizottót a panorámás teraszon egy üveg házi fehér borral.

6. NAP – csütörtök

Másnap korán indultunk útnak.

Pisa a következő állomás, ahol az általunk „tuletroa”-nak elnevezett hármas nevezetességet látogattuk meg,

• a Ferde Tornyot,
• a Székesegyházat és
• a Keresztelő kápolnát.

A közel 100.000 lakosú város az Arno folyó partján fekszik, Olaszország egyik legrégibb városa, érsekség.

A Pisai ferde torony (Torre pendente) építése 200 évig tartott és három szakaszban történt.

      

Építése 1173. augusztus 9-én kezdődött, a jólét és katonai sikerek korszakában, de miután a harmadik emelet is megépült, a torony megsüllyedt a talaj gyengesége miatt. Építése száz évig szünetelt, mivel a pisaiak folyton hadban álltak Genovával, Luccával és Firenzével. Ezalatt az idő alatt a talaj némiképpen leülepedett. 1272-ben további négy emeletet építettek olyan szögben, hogy kiegyensúlyozza az elhajlást. Az építkezést 1284-ben ismét leállították, amikor a pisaiak vereséget szenvedtek a genovaiaktól a meloriai catában. Az utolsó emeletet 1372-ben fejezték be, és ekkor állították fel a harangokat is, amelyek a zenei skála minden hangját képviselik. A második világháború  alatt az amerikai hadsereg majdnem minden pisai tornyot lerombolt. Tervezték a ferde torony felrobbantását is, de egy az utolsó pillanatban érkezett parancs megelőzte a rombolást.

1964-től húszévnyi tervezés és tízévnyi restaurálás után 2001. december 15-én a tornyot ismét megnyitották a látogatók számára, de mi ide nem másztunk fel, viszont a dómot megnéztük.

      

A Szűz Máriának szentelt dóm építése 1064-ben kezdődött. Az építész Buscheto volt; őt tekintik a pisai román stílus megteremtőjének. A belső mozaikok erős bizánci hatást tükröznek, míg a boltívek az iszlám művészet hatására utalnak. A homlokzat szürke márványból, illetve színes márvánnyal díszített fehér kőből készült.

A Baptisterium Olaszország legnagyobb keresztelő kápolnája, amely kerülete 107,25 méter. Ha beszámítjuk a tetején levő Keresztelő Szent János szobrot, akkor néhány centiméterrel meghaladja a ferde torony magasságát. A román stílusú kerek építmény alapkövét 1153 augusztusában tették le, de a befejezés a 14. századiig váratott magára.

A Camposanto Monumentale fallal körülvetttemető egy hajórakomány szentelt föld köré épült, amelyet a negyedik keresztes hadjárat során Ubaldo de’ Lanfranchi püspök hozott a Golgotáról.

Az épületegyüttes így együtt lenyűgöző látvány különösen, hogy itt hatalmas zöld pázsitos tér veszi körül, nincsenek köré zsúfolva a város egyéb épületei.

Számunkra különösen érdekes adat volt, hogy egy helyen azt olvastuk, hogy a tarokk kártyajáték A tarokk játék a mór eredetű trappola játékból keletkezett. Mai alakjában a XV. században Fibbió pisai herceg honosította meg.

La Specia kikötővárosban csak egy pillanatra álltunk meg az óriási katamarán kikötőnél, aztán folytattuk az utunkat Chinqueterre felé a hihetetlenül kacskaringós szerpentineken.

Az előre lefoglalt szállásunkat Hotel Valeria hamar megtaláltuk Vernazza és Coreglia közötti magas kiszögelésen, de bizony egy lélek sem volt a közelben csak egy mérges kutya kergetett meg mire végül telefonáltunk a foglaláson található számra és kisvártatva ennek hatására előjött egy hihetetlenül ó-lábú olasz néni. Bemutatkozott, hogy ő Valéria a hotel névadója és belekezdett egy bőbeszédű olasz mondókába a szakadék szélén. Hiába próbáltuk magyarázni, hogy „kulcs”, meg „szállás”, meg hiába mutogattunk mi bármit, ő végigmondta valószínűleg Chinquterre történetét mire végül egy elektromos szekrénykéből elővett két kulcsot, de sajnos nem a mi nevünk szerepelt rajta, így széttárta a kezét és kissé morogva eltűnt, reményeink szerint telefonálni. Már abban reménykedtünk, hogy itt nem kapunk szállást, mire visszajött és egy sufniban partvissal egy szekrényről lekotorta a következő kulcsot és nagy morogva kinyitotta a legszuperebb szobát hihetetlen panorámával és kertkapcsolattal – valóban mesés volt.

      

Rövidesen elindultunk délutáni túránkra most még autóval először az öt falu közül az egyetlen kikötő nélküli településére, Cornegliába. Végigsétáltunk a városka színes házai között, majd elindultunk a hőségben a meredek lépcsőkön a tenger felé, de feladtuk félúton és autóval inkább átszerpentineztünk Vernazzába. Ott meglepetésünkre a várostól elég messzire le kellett parkolnunk, mert az út jószerivel eltűnt. Mi történhetett itt? A patak partján félig vagy egészen összedőlt házak, romok, szemét és kábelkötegek, iszonyú látvány! A vasútállomásnál tudtuk meg végül egy hatalmas mementóként kirakott tábláról, hogy 2011. október 25-én iszonyatos sárlavina pusztította el a városnak ezt a részét elmosva házakat, autókat és emberáldozatokat is követelve.

      

A tenger felöli városrész már nem mutatta a pusztulás nyomait, sőt elfeledtette rossz érzéseinket, mert különleges látvánnyal tárult elénk az egymásra épülő házaival az öböl. A legszebb panorámás helyre ültünk be vacsorázni. Laza olasz pincérek szolgáltak fel és könnyedén az asztalunk szélén ülve vették fel a rendelésünket; vegyes halas, tenger gyümölcsös grill tálat kértünk és kagylókat meg persze házi bort. Élvezettel lakmároztunk a meseszép helyen és tudtuk, hogy a szállásunk is meseszép helyen vár ránk éjszakára.

      

7. NAP – péntek

Reggeli után minden útikönyv és a Valéria néni ajánlatára gyalog indultunk neki az öt falu meglátogatásának. Merész vállalkozás volt, de megérte. Meredek hegyoldalon indultuk lefelé apró kavicsokon megcsúszva és magas természetes kőlépcsőkön ereszkedve egyre lejjebb és lejjebb és egyre szebben tárulkozott elénk a vidék és Vernazza. Egy óra alatt értünk a városkába, ahol az egész tengerparton végigfutó 1920-as években épült vonatra szálltunk napi jeggyel és alagutakon át eljutottunk a legkeletibb faluig Riomaggiore-ig. Mindegyik település kicsit más, mégis egységbe kovácsolja a színes több emeletes épületek egymásra növő együttese a meredek parton.

Gyalog tettük meg az utat Manaroláig egy a világ legszebb sétányának kinevezett tengerparti úton, ami valójába a húszas években azért épült ide, hogy a vasútépítéshez használt dinamitot tárolják és elérjék a munkások.

      

Ez az út mára a szerelmesek útja: Via dell’Amore. Még útdíjat is kell fizetni érte, ami nekünk a napi vasúti jegy része volt. Valóban szép a félórás séta, de érdekes látványt nyújtanak a rácsokra, sziklákra aggatott lakatok, csecsebecsék, amik két ember szerelmének egy-egy záloga.

      

Manarola a legrégebbi település, amit a rómaiak alapítottak  Manium Arula néven. A mai településközpont a 12. században alakult ki, amikor a lakosság közelebb költözött a tengerparthoz, és a mára már teljesen befedett Groppo patak völgyében épült ki, valamint a tengerbe nyúló meredek sziklán.

Innen újra vonatra szálltunk és a másik végéig utaztunk, Monterosso al Mare városkába, amit tavaly szintén kegyetlenül megrongált a sártenger.

Valószínűleg ezt is a rómaiak alapították, de csak a 7. században épült ki. Tulajdonképpen két faluból áll. Mindkettő külön-külön völgyben épült ki, a közöttük magasodó meredek sziklafalon egy alagút biztosítja a kapcsolatot. Először a keleti, a Buranco folyó völgyében fekvő település jött létre, majd Fegina, a nyugati település. A legnagyobb a Cinque Terre települései közül és Monterossónak van a leghosszabb, strandolásra is alkalmas tengerpartja.

   

Sajnos a piros zászló lengett a strandon és hatalmas hullámok tették lehetetlenné a fürdőzést. Néhányan azért kissé birkóztak a hullámokkal, de nagyon veszélyesnek bizonyult az apró kavicsos parton elesni a hullámok erejétől.

Kicsit az eső is eleredt, ezért bemenekültünk egy tengerparti fedett teraszra borozni, kávézni. Később visszavonatoztunk Vernazzába és ott a sokkal békésebb városi öbölben végül lehetett úszkálni egy keveset.

     

Megszáradva nekivágtunk a félelmetes magasságú hegynek. Ezek a helyiek rendkívül praktikus eszközökkel próbálják meg könnyíteni a dolgukat a meredek utcákon, hegyoldalakon.

   

Útközben hazafelé megálltunk a legutolsó panorámás étteremben vacsizni lasagne-t. Teli hassal vágtunk neki a meredeknek, és több pihetőt közbeiktatva alig több mint egy óra alatt, éppen a naplemente csodálatos látványára értünk szállásunkra.

Hát ennyi volt!? Ennyi és fantasztikus, csodás élmény! Köszönöm.

8. NAP – szombat

Reggeli, fizetés, csomagolás, búcsú……

Kanyargós út visszafelé és még 1000 km Budapestig.

Padovában azért megálltunk, mert Szent Antalka megér egy nézelődést. Mit is kívánhatnék tőle még. Inkább csak megköszöntem mindent, amit eddig kaptam!

Ha majd egyszer újra eljövünk Velencébe, ezt a várost is alaposabban meg lehet szemlélni, de most itt is csak a híres szent helyet látogattuk meg, illetve látogattuk volna meg, ha el nem tévedünk megint Európa legrégibb egyetemét magának tudó városban annyira, hogy még az autót is alig találtuk meg. Aztán meg a katedrálist keresve egy másik hatalmas templomba is bekeveredtünk hiába keresve ott Szent Antal sírját.

Pedig fontosnak tartottuk ellátogatni a XIV. századi Szent Antal bazilikába (Basilica di Sant’ Antonio), ahol egy monda szerint, ha valaki megérinti a Szentet, illetve a koporsóját, és kíván valamit, annak teljesülni fog kívánsága.

Az árkádos udvarokkal körülvett bazilikát gyönyörű bizánci kupolák és minarethez hasonló harangtornyok díszítenek. Minden évben számtalan zarándok és turista érkezik ide. Mindenki meg szeretné érinteni a Szent csontjait őrző márványkoporsót. Itt elpanaszolhatják az emberek bajaikat, és a Szent segítségét kérhetik, így megvigasztalódva távozhatnak. A Szent koporsóját ritkán nyitották fel, hogy megóvják. 1263. április 8-án, amikor elkészült a bazilika Arcellából vitték át oda a holttestet. Ekkor  felfedezték, hogy a Szent nyelve csaknem épségben megmaradt a hosszú idők folyamán. Azóta is rendkívül őrzik egy értékes ereklyetartóban, amit meg is nézhettünk. 1350-ben nyitották fel újra, mikor földi maradványainak azonosítása miatt kitették a csodatevő állcsontját, amit egy másik értékes ereklyetartóba helyeztek el. Majd 1981-ben nyitották fel újra, hogy a szakértők megvizsgálhassák.

      

A bazilikában most is hihetetlen tömeg volt és folyamatosan imádkoznak apácák és atyák segítségével. Fényképezni természetesen nem lehet főleg személyiségi jogok miatt, ami érthető is.

A szlovéniai hazaút zivatarossá sikeredett, végig szakadt az eső az egész országban, de ki is sütött anap időnként hihetetlen szivárványkaput rajzolva az út fölé.

Éjfélre értünk haza Budapestre.

FANTASZTIKUS ÚT VOLT!

 

Tetszett a cikk, feliratkozom hasonló témájú hírlevelekre!