Hajnalban keltünk, mert hosszú út várt ránk; több mint 660 km.

Sokat készültünk erre a szép útra, mert így szoktuk. Rengeteget olvastunk, megvettük a legfrissebb Montenegro útikönyvet és szörföltünk az interneten. Ezt a programot állítottuk össze, de az élet és a helyi adottságok, lehetőségek eddig mindig eltérítettek az eredeti tervektől. Vajon most hogy lesz?

  1. nap: augusztus 15. szombat: Budapest – Szarajevo - Jablanica tó – Neretva folyó – Mostar (szállás) – 666 km
  2. nap: augusztus 16. vasárnap: Mostar – Blagaj – Herceg Novi (Savina kolostor) – Perast – Dobrota (szállás 1. éjszaka) – 210 km
  3. nap: augusztus 17. hétfő: Dobrota – Kotor – strandolás – Dobrota (szállás 2. éjszaka)
  4. nap: augusztus 18. kedd: Dobrota – hajókirándulás (Kék barlang stb.) – Dobrota (szállás 3. éjszaka)
  5. nap: augusztus 19. szerda: Dobrota – Njegusi – Cetinje – Lovćen – Budva – Stevi Stefan – Bar (szállás 1. éjszaka) – 150 km
  6. nap: augusztus 20. csütörtök: Bar – Szkadári tó (pelikánok) – ? – Bar (szállás 2.éjszaka)
  7. nap: augusztus 21. péntek: Bar – Ulcinj – ? – Bar (szállás 3. éjszaka)
  8. nap: augusztus 22. szombat: Bar – Podgorica – Ostrog kolostor – Piva kanyon – Budapest – 930 km

Mohácstól délre Udvarnál léptük át a határt, majd Horvátországon végigrobogva a Száva folyónál mentünk át Boszniába, ott ahol a Bosna folyó torkollik belé. Szarajevóig 210 kilométeren keresztül a Bosna folyó völgyében utaztunk a folyásával ellentétes irányba. Nem túl változatos itt a táj, de tudni kell, hogy ez a harmadik legnagyobb folyója Boszniának, és a Szarajevó mellett ered. Itt ez egy fantasztikusan szép közkedvelt kirándulóhely. A három órás út alatt tovább finomítottuk a terveinket, elolvastuk a még kimaradt ismereteket, végül éppen ebéd időre megérkeztünk a fővárosba.

Szarajevó a Dinári-hegységben, a Miljecka-folyó két partján fekszik. Lakosságát  400 ezer főre becsülik, akik túlnyomóan bosnyákok, ezenkívül szerbek és horvátok lakják. Az oszmán hódítók alapította város az újkor hajnalán Európa legfejlettebb városai közé számított. és ez teszi ma is izgalmassá. Egyedülálló légkörét a történetét alakító négy vallási csoport által hátrahagyott épített és más kulturális javak adják, ez a a világ egyetlen városa, ahol néhány száz méteren belül katolikus és ortodox templom, mecset és zsinagóga is található.

   

   

   

Parkolás után belevetettük magunkat ebbe a vegyes forgatagba, amit ma persze a turisták is színesítenek. Rögtön a híres Baščaršija (a régi bazár) főterén találtuk magunkat, ahol a rengeteg galamb is jelezte, hogy itt áll a Sebilj, a Szarajevó-kút, melynek vizéből ha iszik a látogató visszatér a városba.

Mielőtt tovább csatangolnánk, nézzük csak mit írnak a város történelméről, amely ismerete nélkül mi nem tudjuk igazán beleélni magunkat a hely hangulatába.

A kőkorszaki, majd illír és később római időszakok után fontos állomás, hogy az 1200-as években Cirill és Metód tanítványai szintén templomot emeltek a Bosna forrásánál. A város alapításának hagyományos dátuma 1461, amely már az Oszmán korban történt, amikor Ösa-bég Ösakovic építtetett itt várost annak minden szükséges intézményével együtt: többek között bazár (fedett piac), török fürdő, han (kereskedők szálláshelye). Ő építtette az kormányzói palotát is, a Saray-t, amelyről a kapta a Szarajevó nevet.

Oszmán korszak:

Szarajevó virágzása a 16. századra tehető, amikor Husrev-bég felépíttette a mai Óváros nagy részét, a dzsámival és a szintén a saját nevét viselő könyvtárral egyetemben. Szarajevó lakosságát eleinte szinte kizárólag a környező lakosság iszlámra áttért tagjai alkották. Hamarosan ortodoxok is jöttek, és egy katolikus kereskedőkből álló kolónia is alakult. A Spanyolországból elűzött szefárd zsidók a 16. század elején érkeztek, amivel Szarajevó négy vallás városává vált. A város közben infrastrukturálisan is fejlődött: kereskedelmi utak metszéspontjában fekvő elhelyezkedése és ennek megfelelően kiépített infrastruktúrája, kulturális intézményei, víz- és csatornahálózata Európa egyik legfejlettebb városává tették. 1660-ra mintegy 80 ezer lakosa volt, és ezzel Ősztambul után a Balkán-félsziget második legnépesebb városává lépett elő.

1697-ben a magyar történelemben a török uralom alóli felszabadító szerepét betöltő Savoyai Jenő kifosztotta, majd felgyújtatta Szarajevót. Most ezt hogyan értékeljem Szarajevóban ma csatangolva? Furcsa érzés!

A megsemmisült várost újjáépíttették, bár régi fényét már csak az Oszmán Birodalom egyre fokozódó hanyatlása miatt sem szerezhette vissza.

Habsburg korszak:

1878-tól az osztrák-magyar korban kiteljesedett az iparosítás, az iskolák elterjedésével visszaszorult az analfabetizmus, a cirill írást visszaszorította a latin a felsőoktatási intézmények megjelenésével és a sajtó elterjedésével pedig a kulturális és az irodalmi élet kapott friss szelet. A Habsburg Monarchia építészei számára presztízsfeladat volt az újonnan szerzett tartomány fővárosának modernizálása. 

1. világháború:

…és hamarosan eljutunk az 1914. évhez, amikor június 28- án Gavrilo Princip szerb nacionalista meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst és az állítólag kisbabát váró feleségét, Chotek Zsófiát. Ezzel kirobban az első világháború. A Monarchia szétesésével Bosznia-Hercegovina az újonnan megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett.

Jugoszlávia korszák:

A 2. világháború után ugyan nem maradt főváros, de a titói Jugoszláviában Szarajevó visszakapta korábbi jelentőségét azáltal, hogy a fontos ipari központ szerepét kapta. A város növekedése az 1980-as évek elején érte el tetőpontját, amikor Szarajevó az 1984-es téli olimpia házigazdája volt.

1990-es háború korszaka:

1992. április 6-án a boszniai szerb hadsereg körülzárta Szarajevót, amivel megkezdődött a város 1995 októberéig tartó ostroma, amely alatt  12 ezer ember vesztette életét és további 50 ezren sebesültek meg. Iszonyat! A 20. század végén, itt Európában, a szomszédunkban. Szerencsére mi már nem láttunk háborús emlékeke, kilőtt házakat, legalábbis azokon a helyeken ahol mi turisták jártunk.

Mindenesetre a világ előtt példamutató ma a sokszínű város békés egymás mellett élése. Nekünk turistáknak ez ma szerencsére így látszott.

Folytassuk tehát a városnézést az óvárosi Bazárban,  amit a török hódoltság idején építettek ki. Mindegyik utca a bazárban különböző mesterségeknek van felszentelve így ötvösök, fazekasok, lakatosok, kelmeárusok kaptak helyet benne. Kiemelkedő látványosság az utcában a Bascarsija-dzsámi, a Sebilj-téri Szarajevó-kút, melynek vizéből természetesen mi is ittunk.

      

      

Rettenetesen éhesek voltunk már, így a további nézelődés előtt beültünk egy szimpatikus helyre és természetesen – ahogy mindig – helyi specialitást ettünk a szokásos csapolt sör mellé. Hiába tanultuk meg régebben a török tengerparton, hogy ilyen melegben hasznosabb egy kis pohár forró tea! A szokás hatalom! és a jéghideg sör jólesik a melegben.

Ebéd után a Gazi Husrev-beg Mosque (Sarači 8, Sarajevo 71000, Bosznia-Hercegovina) volt a cél, de sajnos nem voltunk megfelelően öltözködve a látogatáshoz, ezért csak a kertjében sétáltunk és fotóztunk. Rengeteg hívő ember él itt és éli vallását. A nők kendőbe burkolózva, a férfiak komoly arccal hosszú nadrágban.

      

   

A 16. századi épület a Bosznia-Hercegovina iszlám közösségének fő gyülekezeti mecsetje. Gazi Husrev Beg Mecset volt az első mecset a világon, amelyben villamos energia és villanyvilágítás volt. Ez egy érdekes információ, de vajon hogyan lehet ez? Ki volt ez a modern gondolkodású Gázi Husev?

A Macedóniában született 1480 táján. Édesapja bosnyák volt, míg édesanyja török volt, Bajazid szultán leánya. Kiváló katona volt sok hódító háborúban, többek között Magyarország ellen a Mohácsi csatában, de 1529-ben Bécs ostromában és 1532-ben Kőszeg ostromában is részt vett. Zrinyi nagy ellensége volt. Boszniában igyekezett elfoglalni a magyar kézen levő területeket, sajnos sikerrel. A csatározások mellett megerősítette Boszniát és mintegy tizenkét erődítményt hozott létre. Katonai sikerei mellett a művészetben és építészetben is jártas volt. Itt Szarajevóban dzsámit könyvtárat is épített a városban. Később 1541-ben részt vett a Montenegró elleni háborúban, ahol.  elesett. Holttestét a háreméből átalakított türbében helyezték örök nyugalomra, amely ma is áll Szarajevóban.

A Szarajevó ostroma alatt a szerb erők szándékosan a város kultúrájának központi épületeit célozták, mint a múzeumokat, könyvtárakat és mecseteket. Mivel a legnagyobb és legismertebb a Bég mecsetje volt, ezért jelentős mennyiségű pusztítás szenvedett.

 A mecset utána elsétáltunk a közeli Miljecska folyó partján álló Sarajevo Zsinagóga (Hamdije Kreševljakovića 59, Sarajevo 71000, Bosznia-Hercegovina) épületéhez, amely 1902-ben épült és továbbra is az egyetlen működő zsinagógája Szarajevóban ma.

Majd elindultunk a másik irányba nyugat felé és összefutottunk egy magyar csoporttal, akiknek egy háborús veterán mesélt tolószékből a város történelméről. Hamar eljutottunk a muzulmán Szarajevó katolikus templomához, a Jézus Szíve Katedrálishoz, amely előtt II. János Pál Pápa monumentális szobra áll, mivel 1997-ben, a háború után meglátogatta a muzulmán többségű várost.

   

Végül megkerestük a hírhedt merénylet helyszínét a Miljecska folyó partján, ahol ma Múzeum áll külső falain az esemény korabeli fotóival.

Egyelőre ennyi volt számunkra Szarajevó, hiszen nem ez a város a fő látnivalónk, de megérte a rövid látogatást.

Egy óra alatt elértük a Jablanica-tavat, amely a Neretva folyó felduzzasztott csodálatos víztározója. A nem mindennapi látvány a Neretva viszonylag hideg vize ellenére megindította a Jablanica víztározó melletti turizmust. Sok hétvégi házat és apartmant, sőt kisebb szállodákat is emeltek a tó partjainál és sokan úgy fürdenek a tó vizében, mintha a tengeren nyaralnának. Most sajnos nem mutatta az igazi varázsát mivel nagyon alacsony volt a vízállás a hosszú szárazság miatt, valamint kicsit borús volt az idő. Ennek ellenére leültünk a partján lévő egyik kávézóba. Legközelebb itt is érdemes hosszabb időt eltölteni, mert az internetere felrakott fotók káprázatosak, de mi siettünk tovább a Neretva völgyében Mostar felé.

      

A 225 km hosszú jellegzetesen zöld színű folyó a Zelengora hegynél ered, és Plocénél torkollik az Adriai-tengerbe. Nagyon hideg a vize nyáron sem éri el a 10 °C-t, de a mediterrán klímának köszönhetően deltájában mandarint termesztenek. Csak a folyó melletti úton végighaladni is fantasztikus élmény és vize olyan tiszta, hogy a folyó felső szakaszánál tisztítás nélkül használható ivóvíznek.

      

      

A következő 60 kilométert egy óra alatt tettük meg Mostarig, közben több kilátó pontnál megálltunk bámészkodni és csodálni a az elénk táruló látványt, többek között egy híres nevezetes folyóparti pisztrángos étteremnél, ahol óriási vízkerekek hajtotta nyárson forogtak a parázson sülő birkák. Hihetetlen tömeg volt itt, láthatóan nagyon népszerű hely.

      

MOSTAR az első igazi célpontunk, ahol az óvárosban foglaltunk szállást. Szobánk ablakából a Neretvára és az öreg hídra láttunk. Segítőkész házigazdánk lenavigált a szűk utcácskákon a panzió parkolójához, majd jéghideg welcome itallal fogadott. A szoba nagyon barátságos volt és rendkívül praktikus a hozzá kapcsolódó közösen használható kis konyha kávé- és teafőzővel és a mélyhűtőben bekészített házi készítésű fagyival.

Természetesen itt is éltek már az őskorban, sőt a rómaiak is felfedezték kiváló fekvését, később a város a Hun Birodalom része lett, majd a 7. században szlávok érkeztek a vidékre. Előbb szerb terület lett, majd a bosnyák bánok irányítása alá került. Az oszmánok 1468-ban érkeztek a városba, majd a 16. században a neretvai szandzsák székhelye lett.

A város hidakról kapta nevét, hisz a “most” magában hidat jelent. Egy 1452-es török feljegyzésben említik, hogy egy függőfahíd melletti, két toronnyal rendelkező kis helységben 19 ház és egy nőtlen férfi van! 1466-ban a törökök elfoglalták Hercegovinát, és a függőfahíd melletti kis helység gyors fejlődésnek indult. 
Valamikor a szigetvári csata idején, Mostar lakóinak kérelmére Isztambulban úgy döntöttek, hogy a régi és elhasználódott függőfahidat kicserélik új, szebb kőhídra. Az év jelentős részében vadul hömpölygő Neretva fölé hidat építeni különösen nagy feladat volt, ezért Szulejmán szultán Mostarba küldte építészét, Hajrudint.

A Stari most (régi vagy öreg híd) 1565-ben készült el. A különleges szépségű alkotás a városnak és az országnak is szimbólumává vált. Hazai ismertségéhez jelentősen hozzájárult Csontváry festménye is, amely a Római híd Mostarban címet kapta. A híd persze nemcsak a korától érdekes, hanem a szivárvány hajlásához hasonló harmonikus szépsége teszi különlegessé. A híd 418 évig kapcsolta össze a város két felét. 

A középkorban még a muzulmánok és a keresztények között nagy volt a tolerancia. Az Osztrák-Magyar Monarchia alatt a város sokat fejlődött; megépítették a vasutat, európai stílusban felújították a város számos pontját, szökőkutakat, csatornákat, és elektromos hálózatot építettek ki, és az oktatást is modernizálták.

A 20. század évtizedeiben látszólag békés volt az egymás mellet élés, de akkor mi indokolja, hogy 1990-re a horvátok, a szerbek és a bosnyákok között pattanásig feszült a helyzet, a nemzetek közötti ellentét ekkorra már nagyon elmélyült? 1992-ben a város a bosnyák-horvát konfliktus központja volt. Kezdetben még a szerbek uralták a nagyobb mostari hegyeket, de a bosnyákok lázadtak fel a horvátok ellen és kezdetét vette a bosnyák-horvát konfliktus. A horvátok blokád alá vették a bosnyákok által lakott keleti területet és bombázták az ott levő bosnyák hadsereget, majd 1993-ban az Öreg-hidat is felrobbantották. A háborús konfliktusnak több mint 1000 halálos áldozata volt a városban.  

A háborút követően a horvátok és a bosnyákok diplomáciai úton békét kötöttek és létrehozták a városban a politikai körzeteket, amely három horvát és három bosnyák területből áll. A horvátok többen élnek ugyan a városban, mint a bosnyákok, azonban a szavazati arány fele-fele, így a horvátok arányukat tekintve kevésbé vannak képviselve.

A háborúban lerombolt Öreg-híd elemeit az SFOR csapatának magyar tagjai emelték ki a Neretvából majd a régi technológiával újra felépítették és még a híd bordáit is olyanra csiszolták, mintha 400 éve koptatnák a gyalogosok.

      

A szállás (Mostar-Pansion-Villa-NUR) elfoglalása után természetesen az első utunk a híres Öreg-híd meglátogatása volt először közvetlenül a Neretva partjáról csodáltuk a sötétedés fényeiben, majd felkaptattunk a lépcsőkön és átgyalogolva rajta a Neretva bal partján is csatangoltunk egy keveset. Helyi hagyomány szerint a mostari legények a hídról fejest ugranak a folyóba, ezzel keresve némi pénzt a turistáktól.  A felújítás óta újra él az az ötszáz éves hagyomány.  Hajdan a hídtornyokban kávézgató török vezíreket szórakoztatták a bátor mostariak a mutatvánnyal. Egy-egy ugrásra akkor kerül sor, ha már elég adomány összegyűlt.

Sajnos éppen lemaradtunk Red Bull Diving 2015 rendezvényről. Már csak az emelvényt bontották éppen a kezdődő éjszakai eső előtt, de ide csatolom a rendezvény videóját – megéri végignézni: https://www.youtube.com/watch?v=FSfWHzQtLN4

Vacsoránkat egy kellemes étteremben költöttük el és éppen a hídra láttunk a foghagymás sertésmáj és a csevapcsicsa lakmározása közben. Mesés romantika!

      

      

   

      

      

Természetesen késő estig nyüzsög a város a turistáktól az Óváros bazárjaiban. Rengeteg csetresz, na jó ajándéktárgy keres gazdát magának.

Éjszaka leszakad az ég, így reggelre már csak a csendes esőben mentünk át egy kellemes közeli étterembe, ahol török kávét ittunk a villás reggelihez.

Az eső miatt nem fájt annyira a szívünk, hogy a további nevezetességeket már nem tudtunk itt alaposan meglátogatni, amelyek

  • Karađoz bég dzsámija, mely a legrégebbi hercegovinai dzsámi. Kútja, festett és üvegből készült díszei különösen látványossá teszik a templomot.
  • Mindenképp térjünk be a korzóvá váló szakasz (Brace Fejica utca) és a folyó között álló Koski Mehmed pasa dzsámiba.Az 1617-ben épített templom udvarán hat oszlopon nyugvó sátortetős kutat találunk, bent gyönyörűen díszített falakat. Az udvaron áll az 1572-ben elhunyt Mohamed-baba sejk türbéje. Igaz, az építményt halála után 300 évvel emelték, de stílusában követi a hagyományokat. A Neretva parti sziklára épült dzsámi teraszáról szép kilátás nyílik az Öreg hídra. 
  • A Bišćevića utca, híres török házakkal. A házak többségébe persze nem léphetnek idegenek, de félig-meddig múzeumként működő Biscevic-házban fogadnak látogatókat. A 300 évvel ezelőtt, hagyományos boszniai stílusban készült házat a dzsámitól tovább haladva, baloldalon találjuk meg a folyó partján, nem sokkal a piac után.
  • A történelmi Brankovac falu, ahol az oszmán uralom idején éltek a városi elöljárók.
  • A Stari Mosttól alig 100-150 méterre, megnézhetjük annak kicsinyített mását, a Kriva-cuprijat, a hajlott, vagy görbe hidat. A Neretvába nyugatról beömlő Rádobolja folyó egyik ága felett átívelő építményt már a Stari most megépítése előtt néhány évvel, 1558-ban említik írásos források. A jelenleg látható 8,5 méter hosszú, 4,5 méter magas híd sajnos csak másolat, mert a háborúban megrongálódott eredeti 1999. szilveszterén összeomlott.
  • A horvátok új templomának tornyát állítólag a világon a legmagasabbnak akarták építeni, hogy messziről láthassa mindenki, ők itthon vannak. A nemzetközi rosszallás, s végül talán a Vatikánból érkező figyelmeztetés miatt megálltak a torony magasításával.
  • A Katolikus kereszt a Hum hegyen hasonló célt szolgál; amely 33 méter magas, és a kereszténység 2000 éves megszületését szimbolizálja.

Következő állomásunk a közeli Blagaj. Mindössze 13 km-re Mostartól újabb különleges és csodálatos látványban volt részünk.

A város a rövid ideig független Hercegovina uralkodóinak székhelye volt a 15. században. Az egykori rangra csak település feletti hegyen látható várrom emlékeztet. A törökök 1466-ban foglalták el a várost. Iszlamizáció 18-19. századig tartott, mialatt Blagajban hét mecset, két vendégfogadó, három muszafirhana (vendéglő), hamam (fürdő), medresza (vallási középiskola), két mekteb (vallási általános iskola), tekki, két kőhíd, huszonnyolc malom volt. 1835-ig a lakosság többsége muzulmán hitre tért, ám az okkupáció után, az osztrák-magyar fennhatóság alatt a keresztények száma a muzulmánok számának kétszeresére nőtt. Ugyanekkor a pravoszlávok is megerősödtek, a katolikusokhoz hasonlóan templomot építettek.
      

Bár Blagaj mára csendes kis faluvá töpörödött, sok ház őrzi ma is az egykor szebb idők emlékét. Külön színfoltja a településnek a határában eredő Buna-folyó, amelynek 10 Celsius fokos forrása állítólag a legnagyobb vízhozamú Európában, másodpercenként 43 ezer liter víz bugyog elő belőle. Ha a Duna kezdeti szakasza ilyen lenne a Fekete-erdőben, és közben arányosan bővülne, akkor Pestnél minimum már a Balaton folyna. A valóságban nem tudhatjuk meg mi lenne ha, mert a Buda alig 7 kilométeres önálló lét után beleömlik a Neretvába. Közelről látva mindenesetre érthető a nevének jelentése: rebellió, forradalom. Nagyon gazdag a természeti környezet. A mediterrán éghajlatú vidéken évente legalább 200 napig süt a nap. Rendkívül sok madárfaj – közel 170 – lakja a környéket. Közülük a legismertebb a kihalófélben lévő fehérfejű keselyű.

Amiért igazán érdemes ellátogatni ide, az a Buna különlegesen bővizű forrása és a dervisek (muszlim szerzetesek) forrás fölé épített pihenő, elmélkedő háza, a tekki (vagy máshol teki). A legenda szerint a tekkit bektási rendhez tartozó dervisek alapították a XVI. században. Evlija Celebi is feljegyezte, hogy “a mostari Zijadin Ahmed-ibn Mustafa muftii helveti dervisrendek tekkit építtetett Buna folyó forrásánál, hogy legyen derviseknek helyük, ahol a baráti ás tudományos beszélgetéseiket folytathatják”. A XIX. század közepén Latas-pasa felújíttatta a tekkit, amely akkor a kaderi rendhez, ma pedig a naksibendi rendhez tartozik. Régen állandó lakói is voltak, akik kutatással, filozófiai munkával foglalkoztak. Ramadán idején még ma is felkeresik.

      

A tekkihez kapcsolódó türbében (muzulmán sírhely), a legenda szerint Szari-Szatluk és Acsik-pasa földi maradványai találhatók. Szari-Szatluk türkmén származású muzulmán misszionárius volt a XIII. században. Személyét sok legenda kíséri. Egyik legenda szerint, Szari-Szatluk kérte, hogy nyolc koporsót csináljanak neki és egyikbe tegyék bele a földi maradványait. Utána mind a nyolc zárt koporsót különböző országokba küldjék. Így a halála után a zarándokok keresni fogják a sírját, közben átutazzák a világot ás terjesztik az iszlámot. Egy másik változat szerint a nyolc koporsót nyolc uralkodónak és főnemesnek küldték el, közülük Bosznia fejedelmének Stjepán Babonic Blagajskinak, s így került Szari-Szatluk koporsója Blagajba.

A tekkit nehezen találtuk meg, mert csak egy darabig volt kitáblázva. Aztán kicsit eltévedve leparkoltunk, de végül kiderült, hogy jó helyen álltunk meg, mert közvetlenül a pisztrángos étterem mögé kerültünk, amelyet norvég tulajdonosok indítottak újra. Itt akár meg is ebédelhettünk volna, de ennyi időt nem terveztünk itt, sietnünk kell montenegrói célunk felé. Végül mégis sokat időztünk ezen a csodálatos helyen, ki is futottunk az időnkből.

A tekki bejáratánál egy muzulmán hölgy minden turistát kendőbe burkolt szoknyát tekerve a rövid nadrágos férfiak és nők derekára és a hölgyek természetesen kendőt kaptak a fejükre is. Mezítláb léphettünk az épületbe, ahol minden talpalatnyi helyet színes keleti szőnyegek borítottak. A tekki szabadon látogatható, fényképezni is nyugodtan lehet.

Nagyon hangulatos hely az emeleten a folyó fölé kinyúló elmélkedő szoba, amelynek az ablakok alatt körbe futó padján kellemesen lehet beszélgetni. Innen nyílik a nagyon egyszerűen berendezett “fürdőszoba”. Csodálatos kilátás nyílik a kristálytiszt vizű Buna folyóra és a szemközti oldalról kis hajóval be lehet “húzni” a forráshoz is.

      

Blagajból Herceg Novi 150 km távolság, amit 2 és fél óra alatt meg lehetne tenni, de egy hatalmas eső zúdult ránk, így lépésben haladtunk a rendkívül csúszós úton. Többen nem számítottak erre, így árokban és a sziklának “kenődve” is láttunk autókat szerencsére személyi sérülések nélkül, mert azért mindenki nagyon lassan tudott haladni.

Egy szakaszon már Montenegróban annyira zuhogott, hogy az autó orráig alig láttunk, de nem mertünk megállni, inkább araszoltunk, mert félő volt, hogy a felettünk magasodó hegyoldalról ömlő eső az autót is lesodorhatja a másik oldalon mélyülő szakadékba. Az özönvíz szerű eső elállta után átláthatatlan köd ereszkedett ránk, de végül szerencsésen megérkeztünk Herceg Novi városába.

De mielőtt városnézésre indulnánk, nézzünk egy kis montenegrói történelmet és földrajzot:

Montenegró, vagy Crna Gora a volt Jugoszlávia 5. államaként függetlenedett 2006-ban. Fővárosa Podgorica. 2010. óta az Európai Unió hivatalos tagjelöltje, de már az euro a hivatalos pénze, ami valószínűleg nagy mértékben megkönnyíti a nyugati turisták életét.

A Crna Gora elnevezés fekete hegyet jelent, vagyis a fekete hegyek országa. A legtöbb nem szláv európai nyelvben olasz közvetítéssel ennek a névnek újlatin fordítása, a Montenegró honosodott meg (monte=hegy, negro=fekete). Ugyanezt jelenti az ország török neve: Kara Dağ. Ugyanakkor a gora szó a délszláv nyelvekben erdőt is jelenthet, ezért egyes vélemények szerint helyes lehet a nevet fekete erdőnek is értelmezni.

Az ország területe kb. Magyarország 1/6-a. Viszonylatban viszonylag ritkán lakott hegyvidéki terület a Dinári-hegységben. Mindössze alig több mint 600 000 lélek lakja. 1600-1800 m magasról meredeken leereszkedő hegyek kísérik öblökkel tagolt 260 km hosszú tengerpartját az Adria mentén. Legnagyobb öble a Kotori-öböl, amely az UNESCO természeti világöröksége. A másik természeti világörökségben, a Durmitor hegységben található a Grand Kanyon után világ második legmélyebb kanyonja, a Tara szurdokvölgye. Legmagasabb hegye több mint 2500 m.

Montenegró kis ország, ezért a különböző hatások érték amikor sok fajta hódító nép érkezett, felépítették a kultúrájukat és tovább álltak, itt hagyták az utókornak örökségüket. Montenegróban különleges egységet képez a civilizációk találkozása a legrégebbi idők óta. A két világ találkozásának határa Kelet és Nyugat, az országban megtalálható mindkét világ kultúrájának nyomai, Velence, az iszlám, valamint Ausztria hatása.

Történelméről annyit kell tudni, hogy Budva és Risen városokat még a görögök alapították a kr.e. IV. században. Később A bevándorló szláv törzsek a pápa által is elismert független fejedelemséget alapítottak Duklja néven, majd Bizánci Császárság elfoglalta, és megalkották a Zeta nevű provinciát. Ez volt a mai Montenegro korábbi neve. 12-15. században a szerb állam része volt, majd az Oszmán Birodalom foglalta el. Velence és a török közötti harc elől a törzsek a Skodrai-tó és a Lovcen hegyei közé húzódtak, és Ivan Crnojevic uralkodó megalapította az első fővárost, Cetinjét (ide természetesen a következő napokban ellátogattunk). A Török birodalomban meglehetősen nagy autonómiát élveztek a közigazgatás és az igazságszolgáltatás terén is. 1697-ben nyerte el függetlenségét, amikor a Petrovic Njegos nemzettségből való Danilót választották püspökfejedelmüknek. Nevéhez fűződik a vallási és politikai egységesítés, a vérbosszú megtiltása és a gazdaság fellendülése. I Peter kalandor uralkodó, aki magát a meggyilkolt III.Péter orosz cárnak adta ki, hitelre talált és haláláig (1774) úgyszólván uralkodott. Az ő tekintélyének volt köszönhető, hogy sikeresen harcoltak a török ellen. Kalandorsága ellenére olyan nagy tekintélynek örvendett, hogy halála után az ortodox egyház szentté avatta. Utóda II. Peter Petrovic Njegos lett, aki 1851-ig uralkodott és ő teremtette meg a modern államiságot. Kiváló költőként a kultúra felemelője is lett. Őt Daniló, majd Miklós követte, aki nagy szolgálatot tett Európának, hogy 1887-ban legyőzte a török sereget és így végre tengerparttal is gazdagodott a kicsi országa. Az I. világháborúban ugyan a szerbek mellett harcoltak az Osztrák-Magyar Monarchia ellen, mégis a háborút követően a szerbek megfosztva Miklóst trónjától az országot Szerbiához csatolták, ami később Jugoszláviaként kevés szerepet adott Crna Goranak, így gazdasága nem fejlődött, elmaradott vidék maradt. A II. világháborúban Tito partizánjainak nagy része a harcias crnogoracokból állt és a sűrű erdős hegyvidék kiváló terepnek bizonyult. A kommunista időkben önrendelkezési joggal önálló köztársaságot alkotott, de senkinek nem volt érdeke a teljes önállóság, csak a 90-es évek iszonyatos háborúja után alakult meg a mai Montenegró állam.

A fenti viharos történelme miatt a 600 000 fős lakosság 45%-a vallja magát montenegróinak, 30% szerb, 10% bosnyák és 5% albán. Vallási szempontból számomra az volt érdekes, hogy mindössze 1,2% vallja magát ateistának, vagyis a lakosság nagy többsége vallásos; főleg görögkeleti, de vannak muzulmánok és katolikusok is.

      

Térjünk vissza Herceg Noviba, amit I. Tvrtko király alapította a Topla öbölben 1382-ben és Sveti Stefannak nevezte el. A várost azért hozták létre, hogy rajta keresztül kereskedelmi útvonalat létesítsenek a szomszédos országokkal és Dubrovnik konkurenciája legyenek. Mivel a legfiatalabb város volt az Adrián elnevezték „ Novinak „. A mai nevét Herceg Stjepan Vukcic után kapta, az ő uralma alatt virágzott a város. A történelem szele végig szaladt a városon, a XV. században a törökök foglalták el, a XVII. században a velenceiek, a XVIII. században az osztrákok, 1918-ban alakult az új Jugoszlávia. Az óváros lépcsőzetesen, fokozatosan alakult ki, a tenger felőli védelemre fektettek nagy hangsúlyt.

Herceg Novi a Kotori öböl legvégén, a nyugati végén található. A kinézete igazolja a város nagyszerű és izgalmas történelmét. Itt található a román és a velencei stílus keveredve a mediterrán építészettel. Az egyik legmelegebb város az Adrián, ami most nem mutatkozott meg a kiadós eső után, bár itt már ragyogott a nap.

Eleinte sokat kavarogtunk, amíg rájöttünk a városi forgalom egyirányúsított logikájára. Így – tulajdonképpen véletlenül – jutottunk el először a Savina monostorhoz, amit káprázatos helyre építettek. A kolostorban lakott II. Petar Petrovic Njegos is, mivel Herceg Noviban járt iskolába.

      

      

Herceg Novi látványosságai többnyire a fallal körülvett óvárosban található,

  • Citadella: még a velenceiek építették, de az 1979-es földrengés teljesen lerombolta és a falak nagyobb része a tengerbe süllyedt,
  • Tengeri erőd
  • Óratorony
  • Véres torony
  • Spanyol erőd

…………..és a villasoron, amik a Habsburg időben a XX. század elején épültek.

A következő három napban a Kotori-öböl városait, látni valóit jártuk végig, és ez az utunk innen, Herceg Noviból indult de nagyon viharossá sikeredett, mert utolért bennünket a következő most már óriási széllel érkező zuhé.

Közvetlenül a tengerparton vezet az út végig Dobrotáig és szinte egymásba érnek itt a települések. Szemközt a Kotori-öböl fölé magasodó hegyek látszanak a lábuknál fekvő festői városkákkal.

      

   

Rengeteg a látnivaló, és ha nem szakad ránk az ég, bizonnyal megnézzük

  • Zelenikában a Magyar család egykori szállodáját,
  • Risan római kori romjait, köztük a csodás mozaikokat.

Így végül elrobogtunk Perast mellett is és csak messziről pillantottunk rá két kis szigetre is, amik megtekintését másnapra hagytuk.

Csendes esőben értünk Kotor-Dobrota településén végül a szállásunkra, de mire elkezdtünk a szobába pakolni, elállt, és szinte a nap is kisütött – lelki szemeink előtt mindenképpen, hiszen nagyon jó helyre érkeztünk; a Babilon panzió ugyanis közvetlenül a parton áll, mindössze a keskeny parti út választott el bennünket a saját stégünktől, ahol nem csak napozni, de a reggelit vagy a vacsorát is el lehetett költeni.

      

A panzió éttermének fallal zárt kertjét hatalmas kivi fák fedték úgy, hogy fürtökben lógtak a fejünk felett a hamarosan megérő kivik. Első emeleti szobánkból is ide láttunk és persze a tengerre – csodás, nem!?! Jó szívvel ajánlom.

Aztán persze még a cseperésző esőben bele kellett menni a vízbe az első tengeri úszásra….

…és mire lementünk az étterembe vacsizni, újra nekikezdett, és mintha dézsából öntötték volna… úgy tűnt, sose akar elállni. Nekünk sikerült egy darabig a kivik alatti rejtett erővel fedett részen helyet kapni, de végül bemenekültünk a belső kis étterembe és onnan néztük a szűnni nem akaró zuhét. A felszolgálók bőrig áztam, mert a külső, vízparti stégen egy orosz társaság vacsorázott, őket kellett kiszolgálni és ezen mindenki jót mulatott, kicsit talán a pincérek is. A vacsora remek halvacsora volt, ahogy később mindenhol ilyesmit igyekeztünk megkóstolni. Nagyon jó Vranac helyi vörösbort ittunk hozzá és remekül éreztük magunkat.

      

Harmadnap még mindig nem volt szerencsére kánikulai meleg, így neki mertünk vágni a nagy túrának: autóval átmentünk Kotorba és onnan felmásztunk 1360 lépcsőfokon a város felett magasodó erődbe.

Előtte kicsit ismerkedtünk Dobrotával, ami tulajdonképen Kotor “elővárosa” – üdülő telep.

      

      

      

De lássuk először Kotor történetét:

A 23 ezer lakosú Kotor a Kotori öböl nevét viseli, és ugyan több helyről megközelíthető, de akár a tengeröböl partján, akár a hegyek felől vagy távozunk (majd később), elképesztő látványban lehet részünk és stratégiailag is hihetetlen előnyökkel rendelkezik.

A Lovcen hegység tövében épült, így több mint 600 m magas sziklafal védi, másik oldalról pedig a 768 m magas Vrmac-félsziget takarja el a világhírű öböl “fővárosát”. Míg a többi montenegrói tengerparti település a nyílt tengerre néz, addig Kotorig több, mint 10 tengeri mérföldet kell hajózni a nyílt vizekről, s közben át kell haladni a több száz méter magas hegyekkel határolt, csupán 350 m széles Verige-szoroson. A Kotori-öböl tagoltságával, fjordnak tűnő alakjával egyedülálló az Adrián.

A régmúltban bevehetetlen Kotor városát évente hihetetlen mennyiségű turista látogatja. Évente 500 óriási tengerjáró hajó áll meg itt, és önti ki magából alkalmanként kétezres látogató tömeget. Nem véletlenül, hiszen Kotor a környéken az egyik legjobban megőrzött középkori óváros, amely az UNESCO védelme alatt áll, a Világörökség részévé vált.

Az Óváros egy háromszög alakú félszigeten fekszik, pontosabban az egyik oldalon természetes Kotori-kikötőöbölben állnak az óceánjárók és a kisebb-nagyobb jachtok, a másik oldalon pedig egy mesterséges várárokban is a tengervíz állja útját a betolakodónak, és persze a sziklafal zárja le a harmadik oldalt, ahova felkúszik az erőd. 

Nem csoda, hogy az erőd falának hossza 4,5 km, magassága 20 méter, szélessége 15 méter, hiszen az itt megtelepülő illírek óta volt kitől és mitől megvédeni a lakosságot. Bizánc, Velence és a törökök, mind felváltva próbálták hatalmuk alá vonni a várost. Virágkorát a bosnyák Tvrtko király idejében élte, amikor az önálló királyságnak saját pénzverdéje is volt, mindez a mi Nagy Lajos királyunk idejében történt.

A török veszedelem idején Velence védelmét élvezte, s bár földrengés és pestis tizedelte a lakosságot a török támadásokat vissza tudták verni. Annak ellenére, hogy az idők folyamán a város tizennégyszer cserélt gazdát, sosem harccal vették be.

Mi a kikötő felőli Fő- vagy Tengeri kapun jutottunk be az óvárosba a városháza mellett. Tátva maradt a szánk a középkori mediterrán városka látványától, no meg a hatalmas turista tömegtől.

Félve a kánikulától azonnal a hegymászás volt célunk, illetve a lépcsőmászás. Majd ha visszaérünk lesz időnk az óvárost is megnézni. Hiába a viszonylagos hőség és a rengeteg lépcső, a látvány mindent felülmúlt. Nem tudok elegendő fotót csatolni, hogy lásd a csodát.

            

A fellegvárba vezető út kétharmadánál megpihentünk az Egészség Nagyasszony-kápolnánál, amit a középkori pestisjárvány túlélői emeltettek a XV. századba.

                  

Ez pazar volt és megérte a fáradtságot! Visszafelé gyorsabb volt, de egészen más izmokat mozgat meg a lefelé lépcsőzés. Lett is másnapra némi izomlázunk.

Az óvárosba leérve kicsit csatangoltunk a keskeny sikátorokban, bekukkantottunk a középkori templomokba, megnéztük az Óratornyot, a Napóleon korabeli Színházat, a Hercegi palotát.

      

      

      

….és újra utolért bennünket a zuhé, mert ahogy leültünk egy kedves kis téren hallevest és tengeri herkentyűs salátát enni egy-egy korsó sör mellett, meglepő pánik kezdett kialakulni a felszolgálók között. Később a szél megérkezésével megértettük, hogy miért – négy sarkán négy ember fogta le a napernyőket, hogy fel ne emelkedjenek a szélben. Az ebédünk azért ismét finom volt.

El kellett hagyni a teraszt, így bemenekültünk a templomba, méghozzá a Szent Trifon katedrálisba. Ez az épület Kotor védjegye és Szent Trifon a város védőszentje, akinek nevéhez több helyi legenda is kötődik.

Szent Trifon szőlősgazda és gyógyító volt  a III. században. A hagyomány szerint velencei kereskedők csellel elrabolták Szent Trifon holttestét, hogy városukba vigyék, de Isten haragját nem kerülhették el, mert miután azt hitték, hogy Velencében kötöttek ki, a Kotori-öbölbe érkeztek. Miután tovább akartak vitorlázni, mintha láthatatlan kötelek rögzítették volna a hajót, amit képtelenek voltak elindítani. Kénytelenek voltak belátni, hogy a szent ezt a helyet választotta nyughelyéül és még holtában is ragaszkodik hozzá.

   

      

      

Elhagyva az Óvárost, a kikötőben bámészkodtunk még egy kicsit, majd kávéztunk a parton.

      

      

Estére átautóztunk Dobrotából a másik irányba Perastba. A felső úton a templom torony magasságában parkoltunk le és gyalog indultunk a meredek úton a tengerpart felé remélve, hogy jó úton járunk.

Perast egy igazi tengerparti város, teljes egész lényével, történelmével a tenger felé irányult. Velencéhez hasonlított, állandó kereskedelmi kapcsolatban állt vele.

Az illír pirusta törzsről elnevezett város sokáig Velence fennhatósága alatt állt, de önállósulása után is élvezte a katonai segítséget. 1367-ben hajógyár létesült itt, majd nemzetközi hírű hajózási iskola, ahova Nagy Páter cár 1693-ban 17 nemes ifjút küldött tanulni. A város egykoron 50 kereskedelmi hajóval rendelkezett. Kotor városától 12 kilométerre található, a legjobban megőrzött barokk óváros a XVII. és XVIII. században épült. A kapitányok barok palotái közül a legszebbek a Bujovic palota 1693-ból, amely ma Városi Múzeum.

      

      

A várossal szemben két kis sziget színesíti a látványt, de legendáival is izgalmassá teszik a múltidézést.

A keletre lévő szigetecske a Ostrvo Sveti Dorde, vagyis Szent György-sziget, a másik Ostrvo Gospa od Skrpjela, vagyis a Szirti-Madonna-sziget.

A legenda szerint perasti halászok 1452-ben a kikötő előtti szirten egy Szűz Máriát ábrázoló ikont találtak, amit bevittek a városba, de csodálatos módon visszakerült a szirtre, majd még kétszer megismétlődött az eset, ami égi jelnek értelmeztek és templomot építettek a kis szigetre, majd az öböl védőszentjéről Szent György nevet kapta. Ezek után az a szokás alakult ki, hogy kikötőbe hazaérkező halászok egy követ dobtak a tengerbe a tenger isteneinek kiengesztelésére. Kicsit hihetetlen, de annyi követ hordtak így össze, hogy egy újabb kis sziget alakult ki, amire 1630-ben egy másik templomot építettek, immár őt nevezték el Szirti-Madonna templomnak. A templomban 2500 ezüst hálaadó táblát helyzetek el a sikeresen hazaérkező tengerészek.

A templom éves nagy ünnepe július 22., amikor a felvirágozott, kövekkel megrakott hajók lepik el a vizet és a köveket a vízbe dobálják. Éppen lemaradtunk a másik ünnepről augusztus 15-én, amikor pedig az ikont a téli helyére, Perastba szállítják.

A Szent-György-szigeten álló Benedek-rendi, ma is működő kolostort és templomot nem lehet látogatni, hiszen szerzetesek lakják, és a szabadkai püspökség gondozza.

Ide is kötődik egy mesés drámai legenda: A napóleoni háborúk idején a francia sereg egy kis egységét a Szent-György szigeten szállásolták el. A katonák egyike Perast város elöljárójának lányába szeretett, de egy napon tűzparancsot kaptak, s bár igyekeztek áltámadást intézni, egy eltévedt golyó mégis megölte a szeretett lányt. Ennek hírére a francia katona szerzetesnek állt és élete végéig a kolostorban maradt, majd itt is temették el a lány sírja mellett.

A városi séta után beültünk egy parti vendéglőbe és közvetlenül a víz mellett természetesen újra hal és tengeri herkenytyűs vacsorát lakmároztunk miközben beesteledett felettünk.

Reggelinket a kivifürtök alatt költöttük el.

A negyedik napra izgalmas kirándulást terveztünk a Tivati-öböl külső, tenger felőli félszigetére a Lustica-félszigetre. Kotor város egyetlen, de óriási hátránya, hogy csak egy út vezet át rajta, így elképesztő dugóban ültünk egy darabig, majd a város elhagyva egy hosszú alagúton haladtunk át a kevésbé ismert és kiépített félsziget felé. Tivatot jobbról elhagyva ma inkább a természeti szépségekben akartunk gyönyörködni. Felfedeztünk különféle strandokat az északi oldalon; először egy luxus yacht-kikötő homokos és elég keskeny strandjánál álltunk meg, de nem nyerte el a tetszésünket, gy továbbautóztunk egy sziklás részre, ahol végül kicsit úszkáltunk és sznorkeleztünk, de nincs túl gazdag és látványos élővilág a vízben, viszont fantasztikus úszni a tiszta tengerben.

   

Aztán áttértünk a félsziget déli partjára, ahol Radovici homokos, sziklás tengerpartján töltöttünk néhány órát. A kis öböl két oldalán sötét sziklák veszik körbe a homokos fövenyt, így különböző élvezeteket nyújt; lehet a sekély vízben pacsálni és a sziklás partvonalban sznorkelezni is.

      

      

A célunk végül a híres Kék Barlang volt, így megkerestük a hozzá legközelebb eső falucskát, amit Mirista-nak hívnak. Közben elképesztő hegyi utakon jártunk hol a magasból a tengeri öblök, hajók látványában gyönyörködhettünk, hol pedig rendkívül keskeny utakon a félsziget híres olajfa ligetein haladtunk át, közben időnként tolatva tudtunk csak helyet adni a szemből érkezőknek. A félsziget gazdaságát a igénytelen olajfa biztosítja, hiszen a 47 km² terület szinte összefüggő olajfa ültetvény.

      

A Kék-Barlang meglátogatása kalandosra sikerült. Érdemes nálunk alaposabban körülnézni és érdeklődni a hajók és az árak tekintetében, de mi szeretjük a kalandot, így egy helyi pincér ajánlott be minket a barátjának, aki fél óra múlva megjelent az öböl legkisebb és legrozogább hajójával. Egy szót sem tudott a saját nyelvén kívül beszélni, így nem sokat tudunk meg az útközben látottakról, de szerencsére mi készültünk. Viszonylag hullámzó habok között hajóztunk félórát. Az öböl bejáratában lévő Mamula-sziget mellett haladtunk el, amit a helyiek Fecskés-szigetnek is hívnak, de eredetileg egy Osztrák-Magyar Monarchia tábornokáról, Dalmácia kormányzójáról neveztek el, aki 1850 körül építette a bejáratot védő erődítményt, amit később börtönnek használtak.

      

      

   

A Kék-Barlang kb. 150 m²-es ürege valóban különös látvány, hiszen ebben a napsütésben elképesztő kék színű a víz. Sajnos ez a ladik a fürdőzésre sem adott lehetőséget, mert nem volt rajta fürdő létra, de láthattuk más úszkálók kéken világító testét a vízben. Volt azért előnye a kicsi hajónak, mert hajósunk bevitt egy sokkal szűkebb és kisebb Kék-barlangba is.

ÉRDEKESSÉG, hogy a régi vagy eredeti törökös neve Karadzin pecina volt, ami fekete szörnyeteget jelent, hiszen a barlangokban a földközi-tengeri feketés bőrű fókák laktak, akik nagyokat fújtattak, amikor a felszínre emelkedtek. A földközi tengeri barátfóka ezen a vidéken kihalt, de pár éve a görög szigeteken találtak egy kolóniát, így reményteljes a jövő, talán.

A visszaúton még nagyobbra nőttek a hullámok és ellenszélben majdnem 40 perc volt az út, de megérte, bár a végén méni pénzügyi vitánk alakult ki az idegen nyelvet nem beszélő hajóssal; 20 eurót kapott az útért.

Visszakaptattunk a hegyen vezető útra, amin Rose nevű településre értünk szemben Herceg Novi városával az öblök bejáratánál. A festői halászfalucskában már a görögök is laktak, de állítólag ma is élnek itt portugál és spanyol tengerész utódok.

      

      

   

Nem hagyhattuk ki a naplemente fényében a falucska csücskén, a sziklapartra épült vendéglőt, ahol petrezselymes hallevest, herkentyűs rizottót és spagettit vacsoráztunk.

   

      

Hazafelé lélegzetelállító látványt nyújtott a kivilágított szemközti falucskák látványa a hegytetőn futó keskeny országútról. Fél óra alatt hazaértünk a szállásunkra, ahonnan másnap sajnos elbúcsúztunk.

Az ötödik napon elbúcsúzunk a Kotori-öböltől méghozzá nem is akárhogy, hiszen a város fölé emelkedünk a monarchia mérnökei által tervezett lélegzetelállító szerpentinen. Úgy tartják, hogy a szerpentin egy szakasza által kirajzolt M betűvel fejezte ki a főmérnök Milica királynő iránti tiszteletét. A 25 tűkanyar mindegyikénél meg lehetett volna állni és álmélkodni a látványban; jobbra a Kotori- balra pedig a Tivati-öböl látványa tárult elénk.

 

      

Miután a keskeny úton, ahol időnként nincs elegendő korlát sem és két autó alig-alig fér el, feljutottunk az 1000 méter magas Lovcen fennsíkra, a másik oldalon lassan lesértünk Njegusi faluba. Útközben jobbra elágazott az út a Njegusi mauzóleum felé, amit – ha van elegendő idő – érdemes megtekinteni.

A mauzóleuma a Lovcen hegy 1660 méter magas csúcsán található. Az épület alapja 6 méter mélyen helyezkedik el a sziklák alatt. A csodálatos emlékműhöz 20 km-es út vezet és még 461 lépcsőfokot is meg kell mászni. Az építmény Lovcen Nemzeti Park területén áll. A kilátóból csodálatos panoráma nyílik. A kápolna a legszebb része az emlékműnek, 9 méter magasban gyönyörű mozaikkal van borítva, 200 000 aranyozott lapocskából készült. Njegos hatalmas szobrát Ivan Mestrovic szobrász készítette, a szarkofággal együtt, melyben Njegos maradványai találhatóak. A szarkofág jelenléte montenegrói hagyománynak számít, Njegos szellemi és egyházi szimbólumaival egyetemben. A sírfelirat nagyon egyszerű, csak ez olvasható rajta: Njegos 1813 – 1851.

Njegusi a szülőfaluja a montenegróiak ma is nagy tiszteletben álló szent vallási-világi uralkodójának, II. Péter Petrovicnak.

Petar Petrović Njegoš (1813-51) – egyházfő, államférfi, költő és biliárd játékos.Testmagassága állítólag 228 cm volt, ami egyébként nem ritka magasság a montenegróiak között.

A kis, nehezen megközelíthető hegyvidéki fejedelemség a 16. századtól kezdve egyre szélesebb körű autonómiát élvezett az Oszmán Birodalmon belül, a 17. században pedig teljesen függetlenné vált. A helyi klánok nem igazán tudtak megegyezni abban, hogy melyikük adja az uralkodót, ezért az állam vezetésének jogkörét a szerb pravoszláv egyház montenegrói irányítója kapta meg, aki történetesen maga is az egyik klán sarja volt: így szállt a korona a Petrović-Njegoš házra és innentől kezdve egészen II. Péter haláláig minden egyes soron következő montenegrói püspök-fejedelmet (vladika) egyben az egyházfői tisztséggel (metropolita) is felkentek. Érdekesség, hogy az ortodox egyházban csak a szerzetesi rend számára kötelező a cölibátus betartása, de mivel püspök kizárólag szerzetes lehet, így gyakorlatilag püspöki címtől fölfelé – legalábbis hivatalosan – nem megoldható az utódnemzés. A mindenkori trónörökösről ezért oldalágon kellett gondoskodni.

II. Petar Petrović Njegoš első verseit abban a kolostorban írta, melyben tizenhárom éves korától nevelkedett. 1827-ben visszakerült nagybátyja udvarába, ahol az idős püspök-hercegtől olasz, orosz, német, angol és francia nyelvleckéket vett. Az ifjú költő azonban nem elégedett meg a centinjei udvar kitűnő könyvtárával, ezért meghívta nevelőnek kora egyik legműveltebb szerb polihisztorát, a szarajevói születésű (Zimonyban, Szegeden, Karlócán és Lipcsében iskolázott) Sima Milutinovićt, aki maga is foglalkozott költészettel, emellett a trónörököst filozófiára és történelemre oktatta.

Tizenhét évesen – nagybátyja halála után nem sokkal – Cetinje püspökévé szentelték. II. Péter sokat tett Montenegró nemzetközi elismertségéért: többek között az orosz cárnál és a bécsi udvarban lobbizott, emellett gyakori diplomáciai látogatásokat tett Belgrádban is. Nemzetközi útjai során ismerte és szerette meg a biliárdjátékot. Kedvenc biliárdasztalát – mely alighanem az első ilyen alkalmatosság volt a mai Montenegró területén – Itáliából hozatta. Ötven válogatott legény cipelte a hátán Kotor kikötőjéből egészen Cetinjéig. Ma is látható az egykori palotának helyet adó múzeumban, melyet a helyiek nemes egyszerűséggel így neveznek: Biljarda azaz Biliárd-ház.

A Smaragd-síkságon található település híres a gasztronómiai specialitásairól is: mi is vásároltunk a falu közepén njegusi sajtot, finom szárított, füstölt sonkát, amik valóban fantasztikusak.

Innen kőtengeren át visz az út tovább az egykori királyi székhelyre, Cetinjébe, az egykori fővárosba.

  

Első pillantásra úgy tűnik, mintha mélyen aludna a város, pedig csak pihen a viharos történelmi múlt után.

A város történelme a 15. században kezdődik. A nagy uralkodó, Ivan Crnojevic, hogy megmentse népét és az ortodox vallást a török inváziótól, elhagyta a Shkodra-tó termékeny síkságát, és a sziklás Lovcen-hegységben talált menedéket. Palotákat  és monostort is épített, melyet Szűz Máriának ajánlott fel. Így Cetinje lett Montenegró uralkodói és egyben püspöki székhelye is.
A XVII. század végén 1697-ben Danilo Petrovic lett a fejedelem, ezzel új korszak kezdődött a montenegróiak életében. 1916-ig hét fejedelme volt az országnak, minden Petrovic fejedelem hozzájárult az ország felvirágoztatásához, elismeréséhez, és kulturális fejlődéséhez.

Az óváros látnivalói rövid sétával megtekinthetők, de érdemes a Biljardába és a Szent-Péter monostorba be is látogatni.

      

      
      
Cetinjét elhagyva a sziklás és sűrű erdős vidék között, kacskaringós szerpentinen haladtunk a tenger felé, így a mindössze harminc kilométert 40 perc alatt tettük meg. A hegyek közül kiérve káprázatos panoráma tárult elénk, így többször meg is álltunk, hogy fotózni is tudjunk. A magasban pedig paplan ernyősök szálltak lassan a tenger fölé.
      
Budva az egyik legrégebbi lakott település az Adrián.
A legenda szerint a várost Kadmosz a föníciai Agenora király alapította. A híres Théba város alapítója ugyanis idős korára úgy döntött, hogy feleségével, Harmóniával, és a szépség és szerelem istennőjének, Aphroditének a lányával együtt elhagyja a gazdag várost és ökrös szekéren vándorútra indulnak. Az Adria-tenger ezen részén megtetszett nekik a szép fekvésű szikla és itt letelepedtek és elnevezték Butoának. A görög kolóniákat később római légiók követték és már akkor szőlőültetvények és olajfalegetek voltak a területen.

Az óváros (Stari Grad) egy félszigetre épült, egy kicsi úttal lett összekötve a szárazfölddel. A XV. században épült az erőd magas falakkal van körülvéve. A falakon belül, rövid szűk utcák és terek vannak, igen értékes muzeális épületekkel.

A látnivalók közül különleges érdekesség, hogy szinte egymás mellett áll három templom;

  • a Keresztelő Szent János-katedrális, amely a montenegrói tengerpart legrégibb temploma. Északi oldalán áll a püspöki palota és a harangtorony.
  • a Szentháromság-ortodox templom,
  • a Szent Száva-templom, amely egyhajós épületét sokáig pravoszláv és katolikus templomként is használták,
  • a Szűz Mária-templom pedig bencés, majd pedig ferences templom volt, de Napóleon csapatai istállóvá alacsonyították.
      
      
      
      
A itáliai hangulatú szűk utcácskákból kiérve Budva kikötőjében és tengerpartján bámészkodtunk egy keveset, majd folytattuk utunkat dél felé a tengerparton, ahol üdülőváros sora következett kisebb nagyobb csodálatos partszakaszokkal, strandokkal.
      
Csak messziről fotóztuk le Sveti Stefan kicsi szigetét, ami tulajdonképpen egy luxus szállodasziget. A korábbi szigetet keskeny földnyelvvel a szárazföldhöz kapcsolták, és annak mindkét oldalán homokos strandot alakítottak ki. Jobb oldalon található a kevésbé zsúfolt luxus strand, a másik oldal pedig tömegeké.
A szigetre csak a szállóvendégek léphetnek be, illetve belépti díj ellenében a turisták is körbenézhetnek.
A hagyomány szerint a török tengeri gályákra lecsapó Pastrovic nemzetség alapította a szigetecskén épült települést még a XV. században, mivel az egyik zsákmányt nem osztották szét, hanem helyette erődítményt építettek itt maguknak. A jó fekvésű várból szemmel tudták tartani a kalózhajókat és a török gályákat, amiket viszont ők raboltak ki. A falak pedig védelmet nyújtottak a lakosság számára. Az idők során benépesült halászsziget lett, majd a megélhetési gondok miatt a XIX. századra elnéptelenedett, a házak romossá váltak.  1955-ben a Crna Gora turisztikai hivatala felvásárolta az egész szigetet, majd a ma is működő csodálatos és különleges luxus településsé alakították.
Nyaralt itt már koronás fők, mint például Erzsébet angol királynő, Krisztina holland hercegnő, II. Umberto olasz király. De a hírességek közül Monica Vitti, Kirk Douglas, Ghaplin, Sophia Loren és Sylvester Stallone is járt már itt.
      
Tovább autózva Bar felé szebbnél szebb tengerpartok, szigetecskék tárultak elénk, és itt is ott is megálltunk rövid időre csodálni a látványt. A közel 50 kilométeres úton változatos sziklás partszakaszok, homokos öblök váltogatják egymást, de mindenhol elképesztő látványt nyújtanak a tengerpart fölé magasodó hegyek.

Bár nem volt még késő, de elfáradtunk a sok látnivalótól, élménytől, így elhagyva Bart siettünk tovább megtalálni a szállásunkat, ami a várostól még délre közvetlenül a tengerparton állt. Csak a GPS koordináták alapján találtuk meg és először kicsit csalódottan megijedtünk, mert egy rendkívül meredek és keskeny út vezetett a tenger felé kétoldalt kész és félig kész épületek álltak és a szállodánk mellett már nem találtunk parkolóhelyet sem. Végül nagyon kedvesen fogadtak a recepción és bár a háztól visszafelé egy fedett szerkezetkész épület alatt kaptunk helyet.
A szoba viszont fantasztikus volt. Az első emeleten közvetlenül a tengerre nézett az erkélyünk.
      
   
Miután elhelyezkedtünk, rohantunk le a partra, ahol a szállodánknak volt egy tengervizes medencéje is, de a tengert magát nem lehet felülmúlni!!!!
Lubickoltunk miközben közeledett a csodálatos naplemente…..
            
      
A hatodik napon végre teljesen zavartalan napsütés és kánikula fogadott bennünket és semmi kedvünk nem volt a tengert elhagyni, így egész nap lubickoltunk és pihentünk. Csak késő délutánra terveztünk egy kiruccanást Barba.
      
      
Kétórás program volt szemüveggel és pipával az öböl partján végigúszni a szemközti szikláig, majd onnan át a kis szigetre és vissza a szálloda partjához. Apró csíkos halacskákkal és fekete halrajokkal lehetett találkozni útközben.
Az ebédünket is szálloda teraszán költöttük el – grillezett tintahal sopszka salátával.
Mikorra csillapodott a kánikula, elindultunk megkeresni Stari Bart és a 2000 éves olajfát, amit GPS koordinátái alapján hamar megtaláltunk: N 42°04,820′ E 19°07,749′
Stara Maslina: A 10 m átmérőjű olajfát kétezer évesre becsülik, vagyis egyidős a kereszténységgel, így egész Európa legidősebb fája lehet. Az eredeti hajtás már nem él, de a mellőle fakadó néhány tő még terem is.
Az olajfaöltetésnek nagy hagyományai vannak a környéken. A legenda szerint addig egyetlen fiatalember sem nősülhet meg, amíg el nem ültetett megfelelő számú olajfát. Ilyen hagyomány mellett nem csoda, hogy Montenegróban 600 000-re becsült az olajfaállomány, amelyből több, mint 100 000 adja a termést a környéken. Ezt a fa matuzsálemet nagy becsben tartják és sokan elzarándokolnak ide megtekinteni.
      
Stari Bar érdekes módon nem közvetlenül a tengerparton áll, hanem kicsit feljebb a hegyek oltalmában, ahol még bővizű forrásra is találtak az V. században az alapítók. A XI. században a Város a Zeta királyság része lett és a következő három évszázad a város történetének virágkora, amikor érsekségi rangig vitte.
A következő vérzivataros évszázadok alatt többször cserét ez a város is gazdát; hol az Oszmán birodalom, hol Velence fennhatósága alatt állt. Végül a Crna Gorai hadsereg űzte el a törököt 1878-ban, amikor a város épületeiben az ágyúk nagy károkat okoztak, de a végső elnéptelenedéshez a két hatalmas lőporrobbanás vezetett.
Érdekes élmény sétálni a romos, de még a fantáziát megmozgató épületek között. Könnyel bele tudja képzelni magát a látogató a szűk és meredek utcákon a korabeli hangulatba. A magas fallal körülvett város épületeinek egy részét a velenceiek emelték a XV. században. A vízvezeték a XVIII. században készült a török időkben és még ma is használható. Az óvárosba tartó, 17 pilléren álló, hídnak látszó vízvezeték. A 3 km-re eredő forrás vizát szállította a lakosság ellátására.
Az Érseki Palota, a Török Fürdő, az Óratorony, a Nagy Palota és a többi épület mind impozáns hatást nyújtanak a séta során. A késő délutáni lemenőben lévő nap meleg, éles fénye különleges megvilágítást adott az ódon, romos városnak.
      
      
      
      
      
A modern kikötőváros hatalmas forgataggal fogadott bennünket, de nem nyerte el tetszésünket a tömeg. Bár Montenegro legnagyobb kikötője, a tengerre érkező vasútvonal végállomása is egyben. Bizonyára el is fáradtunk már, gy nem találtunk számunkra megfelelő vacsorázó helyet, így visszamentünk a szállodába, ahol még 9 után csak nekünk sütöttek két csodás halat.
A hetedik napunkat is fürdőzéssel, olvasással és sörözéssel kezdtük és csak kicsit később indultunk dél felé, Ulcinjba, sőt egészen az albán határhoz….
      
Bartól Ulcinjig két út is vezet. A tengerparton haladó úton 23 km Ulcinj. Balról a Rumija hegység magasodik, amelynek túloldalán, mindössze 12 km légvonalbeli távolságban található a Skadari-tó. Jobbról pedig lassan elfogy a sziklás tengerpart és átveszi a hatalmat a homok.
Ulcinj starndjainak hossza 20 km, amelynek nagy részét gyönyörű, finom homok borítja. A városon túl dél felé haladtunk és igyekeztünk megtalálni a strandok közül a legszebbet. Végül elértül a Bojana folyó torkolatát, ami már az albán határfolyó. A folyó mielőtt a tengerbe ér kétfelé válik és egy Bojana nevű szigetet alkot a hordalékából. A közel három kilométeres homokos tengerpartját “elfoglalták” a nudisták és a szörfösök, kájtosok. A szigetre átívelő híd után belépőt kellet fizetni a területre.
A folyó két oldalán horgász és halász kalibák és bárkák állnak, mivel itt bőséges tengeri keszeg, homár, királyrák és pisztráng fogható.
      
Mi jobban szeretjük a sziklás tengerpartot, de itt sikerült a hullámokon kicsit lovagolni és kellemes volt a forró homokon napozni, és pihenni a kisebb árnyékot adó napernyők alatt. Ebédre elgyalogoltunk a terület közeli éttermébe és a víz mellet most is halas étkeket lakmároztunk egy-egy korsó Niksic sör mellett.
Mikorra elegünk lett a melegből és visszaindultunk volna Ulcinj várost megnézni, a szél megerősödött és pillanatok alatt ellepte a tengert a kájtosok tömege. Ebben a folyóöbölben van az egyik oktató központjuk, így látványos élményben volt részünk, mert a nagy szélben mindenki vízre szállt és óriási élmény volt látni közelről hogyan fordulnak hatalmasakat emelkedve a víz fölött.
      
      
A tengerparti pihenés után visszaindultunk Ulcinj városba, de már itthonról is ismert óriási dugóba kerültünk, mert mindenki visszaindult vacsora időre.
A 20 000 fős Ulcinj város lakosságának 70%-a albán és egyben muzulmán vallású.
A város történelme természetesen hasonlatos az eddigi településekével, így ő is többször cserélt gazdát. Különleges érdekessége, hogy az Oszmán Birodalom három évszázada alatt Ulcinj messze földön hírhedt kalózközponttá és rabszolgapiaccá vált. A legenda szerint ebben az időben itt cserélt gazdát a Don Quijote kalandos életű írója, Cervantes.
A hosszú tengerig vezető főutcába keveredtünk, majd sikerült a zsúfolt utcában egy parkoló helyet találnunk. Nagyon érdekes, vegyes forgatagban lesétáltunk a tengerpartig. Két oldalt boltok sorakoztak. Ulcinj tengerpartja nagyon változatos; a belső öblöt Kis strandnak nevezik, amely jobb oldalán a tengerbe benyúló félszigeten áll az óváros. Bal oldalán egy magas sziklás félsziget az un. Női strandot választja el a várostól. A város felöl lépcsőn jutottunk be a magas sziklán épült óvárosba. 1979-ben súlyos földrengés romba döntötte az épületeket, de  mára gyönyörűen újjáépítették szinte mindet.
A Citadella az óváros felső részén található, tengerbe nyúló, fallal körülvett erődítmény. Különleges épület a templom-dzsámi, ami a XIV. században keresztény templomnak épült, de 1693-ban a törökök,mecsetté alakították. A nyugati kapuját vallási okból 180°-kal megfordították, így a szemöldökfából küszöb lett, s az oszlopok is fordítva állnak, az oszlopfejek alul vannak. Az itt álló szökőkút mellett volt hajdan a rabszolga piac. Az óváros alsó részére szűk utcák vezetnek, ahol velencei és török stílusban épült házak sorakoznak.
      
      
      
      
……és persze a naplementét kivárva boroztunk még egy kicsit az ódon falak között…..
      
Sötétre értünk vissza a szállásunkra, de már nem akartuk újra zárás után zaklatni az étterem személyzetét, így a már korábban kinézett szomszédos szálloda éttermébe mentünk át vacsorázni, ahol széles választékú étlapot találtunk – kár, hogy korábban nem fedeztük fel.
Előételnek Njegusi sonkát és sajtot kértünk, majd egy óriási bélszínt borsmártással és egy vegyes tengeri haltálat. Minden fantasztikus volt.
      
A nyolcadik, utolsó montenegrói napunkon korán keltünk, mert ma hazáig terveztük az utat, miközben van még nézni való – nem is kevés.
Elbúcsúztunk a szállodától és a tengertől is és nekivágtunk az útnak reggel nyolc órakor.
Első állomásunk az alig 30 km-re levő Skadari-tó, ami A Balkán-félsziget legnagyobb tava, mely Európában az utolsó élőhelye a pelikánoknak, a legnagyobb madár rezervátum Európában, az egyik legnagyobb édesvízi mocsár a Mediterránon. A madárvilág szerelmesei itt teljesen tudnak a hobbijuknak élni, 270 fajta madár fészkel a Szkadári tavon, legtöbbjük védettnek számít. A tóban él 40 fajta hal, érdekes, hogy jelen vannak a tengeri halak is. A völgyben található 20 monostor komplexum pedig mutatja, hogy a térség igen fontos volt a montenegrói emberek életében.
Az idő kicsit elromlott, így a kedvünk is alábbhagyott, és sajnos az időnk is elfogyott. Bizony megért volna egy néhány órás sétahajókázást ez a csodálatos tó, vagy éppen kajakozni is lehetne – gondolom – túravezetővel, hogy minél több érdekességet lássunk. Ezekre most nem volt időnk, de van miért visszajönni, hiszen a néhány csodálatos fotó is bizonyítja, hogy nem csak a montenegrói tengerpart ennek az országnak az értéke.
      
      
Virpazarból észak felé a tavon áthúzódó főútvonalon hamarosan elértük Podgoricát, a fővárost, de itt nem álltunk meg. Nem túl sok látnivalót tartogat ez a ma már modern város, hiszen a 2. világháborúban 70 bombatámadás érte, így szinte semmi nem maradt meg a múltból.
Továbbautóztunk tehát a montenergói sör “fővárosa”, Niksic felé. Útközben viszont letértünk az E 762-es főútról és egy rettenetesen kanyargós, keskeny úton haladtunk tovább Ostrog felé.
Először az alsó Szentháromság-templomhoz értünk, amelyet 1820-ban építettek, de az igazi látványossághoz a parkolóból még egy tíz perces “hegymászós” séta vezetett.
Elképzelni is nehéz, hogyan sikerült Vasilije Jovanovic mertopolitának a XVII. századba ezen a több száz méter magas sziklafalon megépíttetnie a kolostort, szerzetesi lakokat vájva a kőzetbe.
Sveti Vasilije, vagy ahogy még emlegetik Osztorgi Szent Bazil csodás gyógyító volt és számtalan történet kering csoda- és jótéteményiről. Földi maradványait ebben a kolostorban őrzik, ami egész Montenegró legfontosabb zarándokhelye, a pravoszláv hívők szent helyként tisztelik. Most is rengetegen voltak itt, sőt az éjszakai hatalmas vihar sem riasztotta el őket a várakozástól é s  kolostor árkádjai alatt aludtak. A hófehér falak már messziről világítanak a meredek sziklafalba ágyazódva, ahonnan lélegzetelállító látvány tárult elénk.
      
      
Újabb szerpentin és keskeny út vezet vissza a főútra Niksic felé, közben pedig útszéli árusok kínálják helyi boraikat, mézet és friss, vagy aszalt fügét.
Niksic ipari városa sem vonzott bennünket városnézésre, hanem továbbautóztunk a Durmitor hegység oldalában haladó Piva völgyébe Bosznia irányába, Pluzine felé. Utunk a felduzzasztott Piva folyó völgyében vezetett kis alagutakon át. A piva szó ószláv nyelven ihatót jelent, és ez hihető lehet, mert a víz csodálatos türkizkék színe ezt sugallja ma is. Az eredetileg 34 km hosszú folyót 1976-ban felduzzasztották , így egy folyammá vált a Komarnicával és 40 km hosszúra nőtt. Mélysége időnként eléri a 180 m-t – szinte hihetetlen, de igaz.
      
      
      
Nagyon kell figyelni, mert kicsit eldugva, alig észrevehetően jelzik az út szélen a Piva kolostort, amit meg kell nézni. A duzzasztómű tervezésekor elhatározták, hogy Crna Gora legfontosabb emlékművét nem árasztják el vízzel, hanem áthelyezik a hegyoldalba. A kolostor templomát, a szerzetesek lakrészét, valamint a pékséget 13 év alatt, 1969-82 között áthelyezték egy 3 km-rel északnyugatra lévő helyre. A művelet olyan csodálatosan sikerült, hogy az épület összes freskója kitűnő állapotban maradt. Eredetileg az épületet a török időkben 1570-1580 között emelték, ami az ország legtekintélyesebb templomának számított.
      
Jobbra mellettünk magasodott a Durmitor hegység, amelynek egész területe Nemzeti Park és 1980 óta az UNESCO Világörökség listáján szerepel. A hegység 22 2200 m feletti csúcsa közül a legmagasabb a Bobotov kuk 2522 méter. A nemzeti park területén 17 gleccsertó található és a fák többsége 100 évnél idősebb. Az Obla glava csúcs alatt pedig a Ledena Pecina jégbarlang érne meg egy túrát, de a hegység egy részét egész éveben hó takarja.
A nemzeti park szerves részét képezi a Grand Kanyon után a világ második legmélyebb kanyonja, a Tara folyó völgye. Így augusztus végén nagyon alacsony a vízállás, de nevezetes rafting túra helyszín a 80 km hosszú, időnként 1300 m mély kanyonos szakasz. Leglátványosabb része a folyó felett átívelő Durdecica híd, ami a Szerbia felé vezető úton a Durmitor hegy másik oldalán van.
Mi a boszniai határon találkoztunk a Tara folyóval, ott ahol a Pivába ömlik és ez a boszniai határ, ahol bizony 2 órát várakoztunk a lassú útlevél vizsgálat miatt. Így viszont volt időnk letekinteni a Tara folyó völgyében sikongató raftingosokra.
      
A hazavezető út újra Szarajevó mellett haladt végig a Bosna folyó völgyében a horvát határig, ahol ismét átkeltünk a Száván és Eszék után már éjszaka átléptük a magyar határt Udvarnál. Hajnali 1 órára értünk haza fáradtan.
Fantasztikus élmény volt ez a 8 nap, ami alatt csodálatos helyeken jártunk, de megjegyeztük azokat is, ahova még érdemes visszajönni:
  • el kell menni egy egész napos magyar szervezésű sétahajózásra Budva és Bár közötti tengerszakaszon, hogy a víz felől is megcsodálhassuk a tengerpart változatos öbleit…
  • érdemes egy napot evezni túravezetővel a Skadari-tavon valószínűleg a nyár elején, amikor a madarak költenek és meglátogatható a palikán rezervátum…..
  • el kell jönni raftingolni a Tara kanyonba és
  • túrázni a Durmitor hegység csodálatos tájain
A 8 nap fárasztó, boldogságos szép túra, de még kellett volna 2-3 nap a teljességhez, így viszont van miért visszajönni……………….

 

Tetszett a cikk, feliratkozom hasonló témájú hírlevelekre!