Lássuk tehát a részleteket, hogyan lehet megnézni egy viszonylag kicsi, de rendkívül gazdag országot egy hét alatt? Sehogy!……de legalább képet kaptunk arról, hogy mi mindent kell még részletesebben majd egyszer meglátogatni. Olyan nagy és érdekes a világ, hogy vajon visszajövünk-e még, vagy be kell érnünk ezzel a zsúfolt, de fantasztikus élményekkel gazdag egy héttel? Ez a jövő titka.

Hétfő, déli órák, Ferihegy, vagyis Liszt Ferenc Repülőtér. Meglepődve tapasztaljuk, hogy iszonyú sokan vannak és sorba kell állni nem csak a becsekkoláshoz, de hosszan kígyózik a sor az egész aulában a biztonsági ellenőrzéshez is. Szerencsére időben kijöttünk, nem kell kapkodni, vagy mégis? Miután ránk került a sor, kiderült, hogy csak egy csomag feladását vásároltuk meg előzetesem, így be kellett állnunk egy újabb sorba, hogy a másik csomagra is vásároljuk engedélyt, aztán vissza az előző sorba, végül – bevallom némi ügyeskedéssel – előre küzdöttük magunkat, így alig kellett szaladni a kapuzárásig.

A repülőúton szokásunkhoz híven átolvastuk Svájc történetét. Annyi mindent tudunk róla, de most pontosíthattuk tudásunkat.

• Mikor és hogyan lett Svájc semleges?

Svájc történelmét az Alpok csúcsai és szűk hágói miatt kezdettől a széttagoltság jellemezte, vagyis a városok laza szövetsége. A kelta őslakosságot a rómaiak követték, akik virágzó városokat alapítottak, sőt a régi kelta városok is felvirágoztak. A hágók már ekkor fontos szerepet játszottak az észak-dél irányú kereskedelemben Germánia és Itália között. A népvándorlás korában új népek érkeztek; alemánok, frankok, burgundok, és az őslakosok átvették a bevándorlók nyelvét, így alakult ki a háromnyelvű ország már a 3. században.

Nagy Károly idején Svájc területének nagy része a frank birodalomhoz tartozott. Ekkor terjedt el a lakosság körében a keresztény vallás.

Az alpesi átjárók biztosítása rendkívül jelentős volt a Frank Birodalom, mind pedig a Német-Római Birodalom számára, így az itteni a kereskedővárosok szabadságleveleket kaptak és önálló jogokkal rendelkeztek.

A 13. században a nagyhatalmak befolyása csökkent és ezzel párhuzamosan a helyi nemesség erősödött, köztük a legjelentősebb család a Habsburg család lett, akik megpróbálták a korábbi városi kiváltságokat korlátozni, aminek eredményeként gyűlöletessé váltak és elérték a városok szövetségi összefogását. Itt kapcsolódik be a legendákból ismert Tell Vilmos éppen a Habsburg ellenesség jelképeként.

• Ki volt valójában Tell Vilmos?

Amikor Habsburg Rudolfot 1273-ban I. Rudolfként német királlyá koronázták, hódítóként erőszakkal vonult be Svájcba és ráadásul korrupt intézőket küldött a lakosságra az adók behajtása miatt. Az egyik leggyűlöletesebb végrehajtó Herman Gessler volt, aki a legenda szerint Altdorf piacterén egy oszlopra akasztotta ki kalapját és megparancsolta, hogy mindenki köszönjön neki, de amikor meghallotta, hogy Tell Vilmos nem teljesíti ezt, letartóztatta. A kettejük közötti vita eredményeként azt a lehetőséget kapta, hogy vagy lelövi fia fejéről az almát, vagy mindkettejüket kivégzik. Természetesen sikerült a lövés és el is engedték mindkettejüket. Gessler mielőtt elengedte volna Tell Vilmost, megkérdezte, hogy miért vett ki két nyílvesszőt a lövés előtt a tegezéből. Azt a választ kapta, hogy ha sajnálatos módon lelőné saját fiát, a másik nyílvesszővel megölné Gesslert. Ez annyira felbőszítette a végrehajtót, hogy megkötözve hajóra ültette a börtön felé, de a tavon vihar kerekedett és a matrózok elengedték Tellt, mivel csak őt tudta biztonságban partra vezetni a hajót, ahol persze elszökött az erdőbe. Később rajtaütött Gessleren és lenyilazta őt.

Nem tudni, hogy valóságos ember volt-e Tell Vilmos vagy sem, de a legendák életben maradnak az elnyomott nép száján, akik sokat szenvedtek az osztrák uralom alatt. A legismertebb Tell Vilmos művet Friedrich Schiller írta, aki Goethétől kapta az ötletet. A híres operát pedig Rossini komponálta.

  

Tehát a Habsburg elnyomás volt az egyik oka a kantonok szövetkezésének.

Az 1291-ben aláírt szövetségi levelet három völgyszövetség (őskanton) írta alá, és ez a dokumentum és dátum a nemzeti összefogás alapja, ünnepe pedig minden év augusztus 1.

A 14. században a szövetséghez egyre több kanton csatlakozott és a 16. század elejéig egységben működtek együtt, amely szövetséget a reformáció osztott meg egy időre.

Tudod, hogy miért szerepelnek ezek az alakok a magyar kártya lapjain? Nézz utána itt. vagy itt.

• Miért éppen a svájci gárda őrzi a római pápát?

Továbbra is az észak-dél irányú kereskedelem biztosította a kantonok gazdaságát, valamint, földrajza állattenyésztésre volt alkalmas a területet. Ugyanakkor az Alpok túlnépesedett völgyeiben a lakosság számára a háborúkban való részvétel, a katonáskodásból származó zsold biztosította a megélhetés nagyobb részét, ezért érthető, hogy a svájci gyalogság Európa-szerte a legkiválóbb egységek közé fejlődött és a külföldi uralkodók szívesen alkalmazták őket. A svájci zsoldosok először 1506-ban kaptak felkérést a pápától a Vatikán védelmére. II. Gyula pápa áldotta meg az első 150 fős gárdát, akik hűséget fogadtak, és azóta is az ő utódaik őrzik jellegzetes svájci egyenruhájukban  Vatikán kapuit.

Hűségük és bátorságuk miatt Európa-szerte rettegett svájci katonák váratlanul 1515-ben vereséget szenvedtek az egyesített francia és velencei haderőtől a marignanói csatában. Ez volt az a pillanat, amikortól a svájciak visszavonultak a nemzetközi színtérről és országuk semlegességét kinyilvánították. Viszont katonáikat továbbra is zsoldosként alkalmazták más hatalmak.

• Miért éppen innen indult a reformáció?

A 16. században a vallási viszálykodás Nyugat-Európában egyre erősödött és a német Luther Mártont követve a svájci Zwingli alapította meg itt a protestantizmust. Sajnos ezzel a belső szövetség is kettészakadt és időről-időre fellángoltak az ellentétek. Bár a gazdagabb kantonok a reformáció mellé álltak, katonailag a katolikus kantonok győzedelmeskedtek. A belső ellentétek és az ekkor elterjedő tűzfegyverek miatt lecsökkent harci előny elvesztése a svájci terjeszkedés leállásához vezetett. Svájc innentől a semlegességre törekedett és nem lépett be a körülötte folyó háborúkba.

1536-ban a katolikus megtorlás elől menekülve Genfbe költözött Kálvin János, és a francia nyelvű reformáció központjává tette a várost. A svájci reformáció ekkortól egységesen a kálvini reformációval azonos hitelveket hirdetett – különbözött viszont a lutheri evangélikus kereszténység tanításaitól.

A harmincéves háború során a két vallási részre szakadt svájciak nem tudták eldönteni, hogy kit támogassanak, ezért inkább összefogtak, félretéve vallási ellentéteiket és a katonai semlegességet választották bölcsen. Az 1648-as vesztfáliai békében az európai államok elismerték Svájc semlegességét és a Habsburg Birodalomtól való függetlenségét.

Svájc semlegessége és a Zwingli féle „imádkozz és dolgozz” jelmondat nagy hatást gyakorolt a svájciakra, akik ennek hatására a gazdaságra és a gazdasági fellendülésre tudtak koncentrálni már a 18- századtól.

• Miért pont Genf a világ kulcsfontosságú nemzetközi szervezeteinek központja?

Napóleon ugyan rövidke 10 évre föloszlatta az egységet miután lerohanta az országot, de waterlooi veresége után Svájc visszarendeződött a semlegesség állapotába és úgy tűnik ez az európai országok számára is fontos volt, mert formálisan is rögzítették Svájc jelenlegi határait, függetlenségét és semlegességét.

Ez magyarázza azt a tényt is, hogy a biztonságos és semleges Svájc ad otthont az ENSZ és az Egészségügyi Világszervezet számára.

• Hogyhogy a svájci nők voltak az utolsók Európában, akik szavazati jogot kaptak? -

Ugyanakkor érdekes különlegesség, hogy ebben az országban kaptak utoljára szavazati jogot a nők 1971-ben, azonban az elsők voltak abban, hogy a női választójogról népszavazást tartottak – és (a férfiak) megszavazták. És ez még mindig nem a vége a történetnek, ugyanis a népszavazást követően még 20 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az egyes kantonok be is vezessék. Appenzell Innerrhoden kantonban (az ország észak-keleti határvidékén) 1990 óta szavazhatnak a nők, ezzel ez a kanton volt az utolsó Európában.

• A svájci sajtok hírneve még érthető, de hogyan lett csokoládé nagyhatalom egy olyan ország, ahol nem is terem kakaóbab? –

A svájciak évezredek óta készítenek sajtot. A svájci sajtkésztés már akkor jelentős helyi iparág volt, amikor a római utazók először számoltak be róla. Ma 450 hivatalosan elismert svájci sajtváltozat létezik, melyek skálája a kemény és szemet könnyeztetően erős sbrinztől a Jura-hegységben készülő lágy, puha vacherin mont d’orig terjed. Az előbbi sbrinzt a középkori orvosok gyógyszerként alkalmazták. A legismertebb sajtféle a lyukacsos, kemény emmentaler, ismertebb nevén ementáli.

Na de mi a helyzet a csokoládéval?

A svájciak igazi csoki függőségben „szenvednek”, évente 10,5 kg-ot fogyasztanak belőle fejenként., ami naponta egy átlagos méretű csokoládészeletnek felel meg.

A maják már a 6. században fogyasztottak csokoládét, majd az aztékok a hagyományt továbbfejlesztették. Herman Cortez spanyol hódító a 16. század elején kakaóbabbal tért haza Mexikóból, de Svájcba csak 1819-ben kezdtek hozzá a csokoládégyártáshoz, amikor Francois-Louis Cailler elsőként táblába formálta a csokoládét. Őt követte Philippe Suchard, aki a gyártás fejlesztésével megfizethetőbbé tette a csokit. 1870 körül Cailler veje, Daniel Peter feltalálta a tejcsokit, miután Henri Nestlé feltalálta a tej porítását, amelyet így könnyedén hozzá tudott adagolni a kakaómasszához.

1879-ben Rodolphe Lind Bernben megteremtette a sima, folyékony csokoládét eredményező „conching” eljárást, majd 1898-ban Cailler Brocban létrehozta az első csokoládégyárat.

1909-ben Jean Tobler berni csokoládékészítő bemutatta a világnak első csokoládészabadalmát, a Toblerone-t, amely háromszögletű, mézet és nugátot tartalmazó finomság és a Matterhorn-hegyet formázza.

Montreux-ban 1913-ban Sechaud kidolgozta a más édességekkel töltött csokoládékagylók receptjét.

A fenti neveket mindenki jó ismeri, és szereti a velük fémjelzett csokifajtákat, de Svájcban a legjobb csokoládékat családi kis műhelyekben készítik a legfinomabban.

• Hogyan lett Svájc a pontosság bajnoka és az óragyártás központja?-

Az európai óragyártás szülőhelye a Fekete-erdő, ahol feltalálták a kakukkos órát, így nem a svájciak, hanem a németek voltak az óragyártás úttörői.

A svájci óragyártás Genfben kezdődött a reformáció szigorú, puritán és takarékos intézkedéseinek hatására. 1572-ben Szent Bertalan éjszakáján IX. Károly francia király több ezer hugenotta protestáns gyilkoltatott le. Ez volt a vallásháborúk talán legszörnyűbb erőszak megnyilvánulása. A Franciaországból menekülő hugenotta mesterek a kálvinista Genfben találtak menedéket. Kálvin János betiltotta az ékszerek viselését, ezért a munka nélkül maradt ékszerészek és a Genfbe menekült óraművesek a Kálvin szerint is fontos és hasznos órák készítése felé fordították közös figyelmüket.

Genf mellett a Jura hegység zord elzárt vidéke vált az órakészítés másik központjává. Történt ugyanis, hogy 1709-ben egy ismeretlen angol utazó Le Locle városában betért egy Daniel Jean-Richard nevű kovácshoz, mert megállt az órája. Az ügyes mester megjavította az órát és egyben rajzot készített a működéséről, majd legyártotta a másolatát, sőt nekiállt az elérhető árú és megbízható pontosságú időmérők készítéséhez. A hosszú téli hónapok más iparágak virágzását is eredményezték, így az itteni csipkegyártás is világhírű lett. Az első jurai órások a csipkekészítők által kiépített kereskedelmi csatornákat használták az óráik értékesítésére.

Az órákat hagyományosan a férfiak késztették, de a nők állították be a billegőt és nekik jutott az a megtiszteltetés, hogy elsőként működésbe hozzák.

1770-ben La Locle-ben Louis Abraham Perrelet készítette az első önműködően felhúzható órát, majd 1801-ben Abraham-Louis Breguet feltalálta a tourbillon gátlóművet, amely folyamatosan mozgásban tartotta az óraszerkezetet, és emellett kiküszöbölte a testmozgást is.

A legismertebb svájci márkák a Swatch, Rolex, Omega mellett mi Patek Philliph genfi óramúzeum birodalmába tekinthettük bele, amiről hamarosan részletesebben beszámolok. Ő alkotta megaz 1728 alkatrészből álló Calibre 89 órát, ami jelenleg a világ legösszetettebb és egyben a legdrágább órája.

• Mitől olyan híres a svájci bicska?

A történet Ibach-Schwyzben kezdődött, ahol Karl Elsener késes és vállalkozó 1884-ben megalapította vállalkozását Victorinox néven, amelyet Victoria nevű édesanyja és a francia rozsdamentes acél szó, az inox összevonásával alkotott. Az első késeket a svájci hadseregnek szállította, de folyamatosan fejlesztette és mára világhírnévre tett szert a sokrétű használhatósága miatt.

—————————————————————————————————————

Nézzük a teljes 7 napi útvonalat: 750 km

Genf – Bern – Bázel – Zürich – Lucerne – Interlaken – Thun – Lausanne – Genf

Most, hogy már csaknem mindent végigolvastunk, kezdhetjük részleteiben megismerni Svájcot.

Alig két óra repülés után végül megpillantottuk a hófödte és nap sütötte Alpok csúcsait alattunk. Fantasztikus látványt elhagyva máris a Genfi tó kék tükre felett suhantunk, és már meg is kezdtük a leszállást.

Érdekes volt, hogy még manapság is tapssal köszöntük meg a sima repülést és földet érést, pedig állítólag a nap minden percében több mint egymillió ember repül a levegőben!

Nagyon jól szervezett a tájékoztatás a repülőtereken, ezért gyorsan megtaláltuk a gépkocsi kölcsönzést. Ripsz-ropsz ez is megvolt, és kaptuk szuper autónkat; ketten leszünk ebben a 7 személyes VW Touran-ban.

Első úti célunk a szállásunk elfoglalása, ami a közeli, immár francia területen lévő Saint Genis Pouilly kisváros volt, ahol most az öcsém is lakik.

Ugyan tudtuk előre, hogy nagyon „pöti” szobácskánk lesz, mert mindössze 9 nm-es, mégis meglepődtünk, hogy ekkora helyen milyen praktikusan elfér minden. Egy balatoni vitorláson sokkal kisebb helyen egy hétig nyaralunk, ez ahhoz képest palota, és pont elég két éjszakára.

A szomszédos áruházban bevásároltunk néhány útravaló kaját a következő napokra, és alig késtük le a megbeszélt találkozót édesapámékkal és az öcsémmel. A nagy örömködés után beautóztunk Genfbe, de csak a CERN-ig, ahol villamosra ültünk, mert így egyszerűbb bejutni a belvárosba. És valóban a robogó villamos mellett araszolva autózott szinte az egész város, és a parkolás sem lett volna olcsóbb és egyszerűbb.

Egyébként minden svájci városban fantasztikusan jól szervezett a tömegközlekedés, ahogy később megtapasztalhattunk. Nem olcsó, de sok helyen a szálloda „ingyen” bérletet adott a tömegközlekedésre, sőt még a helyi vonatra is (ld. később)

A Mont-Blanc hídnál szálltunk le a villamosról. Ez a híd a (Pont du Mont Blanc) legnagyobb hídja Genfnek és nem véletlenül nevezték el a legmagasabb európai hegycsúcsról, hiszen szép időben ide látszik. Sajnos ebben nem volt szerencsék, mert borongós, ködös időben érkeztünk, de szerencsére az eső nem esett.

Ez az a hely, ahol a Rhone folyó Genfi tóvá szélesedik. A svájci Nyugati-Alpokban, 1753 m magasan ered, sőt tulajdonképpen eredetileg egy Rhone-gleccser, ami folyóvá olvad, majd átfolyik a Genfi-tavon, és nagy deltával torkollik a Földközi-tengerbe. A forrástól a Genfi-tóig terjedő 164 kilométeres magashegységi szakaszán 1753 méter magasságról 375 méter tengerszint feletti magasságra folyik rövid távolságon belül. Nagymértékű esése magyarázza a folyó komoly pusztító munkáját, amelyet a felső Rhone-völgy nagy mélysége mutat. A gyors folyás miatt a Rhone vonala itt szinte teljesen egyenes. A folyó legfelső szakaszának jellemzője a kifejezetten nagy vízszint ingadozás, mivel a vízgyűjtő területen eső csapadék mintegy 50%-a hó formájában esik le, amely a késő tavaszi és nyári hóolvadáskor nagyban felduzzasztja a vízszintet.

A történelem folyamán már az őskortól fontos kereskedelmi útvonalnak számított. Ma jelentős iparvidék és fontos közlekedési útvonal.

A tó északi partján kezdtük meg a sétánkat a Mont-Blanc sétány parkjában. Balra luxus szállodák sorakoztak, jobbra pedig vitorlás és yacht kikötők. Rengeteg ember hömpölygött, sőt joggingolt és biciklizett így munka után a parton.

Hamarosan elértük a számunkra elsőként érdekes helyszínt Sissi, vagyis Erzsébet királynénk karcsú szobrát, amit a Hotel Beau-Rivage előtti parkban állítottak fel 1998. szeptember 10-én, Sissi meggyilkolásának 100. évfordulóján.

1898-ban Genf vált a nyughatatlan királyné életének végső állomásává. Szeptember 9-én egy kerekes gőzhajóval kelt át a tavon Montreux-ba, hogy meglátogassa Rothschild bárónét. Az éjszakát a  Hotel Beau Rivage-ban töltötte. Másnap kora reggel indult útnak magyar udvarhölgyével, Sztáray Irma grófnővel, hogy elérjék a „Genève“ hajójáratot, amellyel visszajut majd Montreux-be.

   

  

A hajó előtt azonban Luigi Lucheni Habsburg ellenes olasz anarchista egy hegyesre élezett reszelővel leszúrta a királynét. Sisi még fel tudott szállni a hajóra, ám ahogy felért, nyilvánvalóvá vált a sérülés súlyossága. A hajó visszatért a stéghez. A királyné egy órás haláltusát követően, 14:40-kor halt meg a lakosztályában. 61 éves volt. A királyné egykori lakosztályában megőrizték Erzsébet néhány személyes tárgyát és a halála napjára emlékeztető tárgyakat is, például a vérével pecsételt selyemszalagot.

A szomorú helyszínről továbbsétálva elértük Genf kedvelt fürdőző helyét, a Páquis-fürdőt (Bains de Páqius), ami egy hosszú móló, végén egy világító toronnyal.

Az eredetileg 1872-ben fából épült mólót és fürdőházakat korabeli óriás fotókon mutatják be. 1932-ben a régi építményt lebontották és akkor még korszerű stabil beton építményt hoztak létre. Mára kicsit retro hangulata lett, de éppen ezért nagyon kedvelt még ezekben az október utolsó napjaiban is olyannyira, hogy többen az alkonyi hidegben úszkáltak még a vízben, ami bizony nagyon friss volt, és a levegő is lehűlt, úgyhogy mi kabátban is fázni kezdtünk. Ezért beültünk egy-egy forralt borra a strand fondüzős teraszára, ahol hatalmas cserépből készült kályhákból ontották a meleget. Genf esti fényei a vízen tükröződtek, halk zene szólt és ki-ki a faburkolatú stégen, mások asztalnál ülve ettek vagy ittak. A legfázósabbak behúzódtak az étterem üveg falai mögé és ott mártogatták a sajt fondüjüket.

     

     

     

Az L alakú stég végében rengeteg hasábfa várja a szauna-melegítés dolgát, de van itt modern wellness, vagy török fürdő is. Természetesen strandidőben belépővel lehet ide jönni, de most ingyenes. Végigsétáltunk a Világtó toronyig, ahol átláttunk a túlpartra is, ahol most éppen nem szökik a híres Genfi szökőkút. Miért? Mert pont most van a karbantartása.

Jet d’Eau mára Genf szimbóluma lett óriási, 130-145 méter magasba lövellő vízsugarával.

A „mi világító tornyunkkal” szemben, a Genfi-tó déli partjának mólójánál, a tóba ömlő Rhône-folyó torkolatánál található a szökőkút, és a gyakorta általa keltett szivárvány, hátterében a Mont Blanc csúcsának sziluettjével, igazán lenyűgöző látvány lehet.

Érdekessége, hogy az elsőként 1886-ban üzembe helyezett és ekkor még csak közel 30 méter magas vízsugarat lövellő vízágyú eredetileg nem szökőkútnak, hanem a környező csatornák hidraulikus rendszerében gyakran uralkodó túlnyomás elleni kiegyenlítő szelepnek épült.

A mára szerepét vesztett ipari létesítmény mostanra azonban igazi turistalátványosság, s egyúttal világ legmagasabb szökőkútja lett. Az óriási szökőkutat két, 500 kW-os szivattyú működteti, melyek másodpercenként 500 liter vizet lövellnek a levegőbe. Na, ezt kell éppen most karbantartani a mi pechünkre!

Állítólag még a 9000 méteres magasságban Genf felett repülő gépekből is látni lehet az így keletkező, közel 140 méteres magasságig feljutó 7000 literes vízoszlopot! Hát majd legközelebb mi is élvezni fogjuk!

Visszasétálva a Mont Blanc hídig, útközben megálltunk egy pillanatra a régi, 1857-ben lerombolt öreg Páquis kikötő helyén telepített Alps Gardenben emelkedő csipkés Brunswick emlékmű mellett. Genf városa hatalmas adományt örökölt, amelynek feltétele az volt, hogy az adományozó emlékére a veronai Scaliger család mauzóleumának 1:5 arányú másolata alapján síremléket állítsanak.

Ki adományozott hatalmas vagyont Genf városának és miért?

II. Károly, azaz Charles II d’Este-Guelph, Duke of Brunswick (1804-1873) volt ez az angol nemes. Ezt a meglehetősen excentrikus herceget 1830-ben túlkapásai miatt elűzték az angol trónról és Genfben talált otthonra. Végrendeletében a városra hagyta 20 millió frankos vagyonát azzal a feltétellel, hogy lovas szobrával mauzóleumot építsenek számára. A herceg lovas szobra eredetileg a mauzóleum tetején állott, ám nagy súlya miatt félő volt, hogy az északi szél lefújhatja, nagy károkat okozva. Így négy évvel 1879-es felavatása után a szobor az emlékmű mellett nyert elhelyezést. Ez az emlékmű a vagyon 10 %-át emésztette fel, de még így maradt elegendő, amelyből felépülhetett a genfi opera, a Grand Théâtre, továbbá vele szemben a Parc des Bastions aranyozott kapui.

Mi balga módon először a „saját” Brunszvik Terézünkre gondoltunk az emlékmű láttán, ugyanis Brunszvik Teréz (1775-1861), aki az első magyar óvodát alapította 1828-ban, testvérével évekig Svájcban élt és itt ismerkedett meg a kor híres svájci pedagógussal, Pestallozzival, akinek elméletét váltotta valóra kisdedóvóiba.

Tovább sétálva a Mont-Balnc híd alatt átbújó gyaloghídon eljutottunk a következő Pont des Bergues hídig, amely már a Rhone folyó felett ível át, de a Rousseau szigetet elhagyva kissé megtörik az íve.

Az oly picinykének látszó Rousseau sziget valójában az egész Genfi tó legnagyobb (3390 m²) szigete.

A ma a Mont-Blanc hídtól karnyújtásnyira levő kis sziget eredetileg Genf védelmi rendszerének részét képezte. Nyíl alakja még most is idézi az erődítmény bástyarendszerét, melynek falai 1583 óta futották körbe a szigetet. 1628-tól hajóépítők vették birtokba, innen ered akkori elnevezése az Île aux Barques.

A város egyik leghíresebb szülötte Rousseau (1712-1778) halála után csak 1830-ban merült fel az igény a város részéről, hogy neves fiának örökségét valamilyen módon hirdesse, s ekkor esett a választás a szigetre, ahol hamarosan (1835) felállították az író-filozófusnak a Pierre Pradier által készített bronz szobrát is. A szigetre nyárfákat ültettek, mellyel hasonlatossá tették kedves kis szigetéhez Ermenonvillében, ahol utolsó éveit töltötte.

A sziget gyalogos megközelítéséhez 1834-ben megépítették mögötte a Bergues hidat a szigetre kinyúló kis oldalágával, mely a történelem első asszimetrikus függőhídja volt.

A sziget másik nevezetessége, hogy a 19. században ide telepítették a hattyúkat, amitek a város előszeretettel adta kiemelt vendégeinek ajándékba.

    

Teljesen besötétedett, úgyhogy visszavillamosoztunk a CERN-nél parkoló autóhoz és az volt a tervünk, hogy Saint Genis Pouilly egyedüli sörfőzdéjében vacsorázunk. Elsőre ez a tervünk kudarcot vallott, mert a söröző dugig volt. Menjünk akkor inkább fondüzni a hegyekbe, és majd holnap este jövünk ide. Párszor eltévedtünk, de szerencsésen megérkeztünk az állítólag jól bevált francia vendéglőbe, ahol egyáltalán nem fogadtak bennünket kedvesen és tár karokkal: „No service”.

Vissza tehát a Restaurant Pub Brasserie sörfőzőbe, hátha megüresedett egy asztal….. így is lett, és fantasztikusat vacsoráztunk és helyi söröket próbáltunk ki.

2. nap – 2016. október 25. KEDD

Ezek a franciák egészen más vendéglátást „csinálnak”, mint amit megszoktunk. A reggeli leginkább egy amerikai 66-os út melletti szálloda ajánlatára emlékeztet. Nekünk furcsa, ha nincs a reggelihez felvágott, csak lekvárok és különböző croissant, de így is jól belakmároztunk és szakadó esőben beautóztunk a CERN francia területére.

Ez azért nem minden halandó számára lehetséges és kicsit izgultunk is, hogy ötünket beengednek-e majd egy belépő kártyával, de meglepően laza a biztonsági ellenőrzés. Lehet, hogy az esőnek köszönhető? Mindenesetre végigautóztuk a területet és kívülről megszemléltük a hatalmas komplexumot.

A CERN az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet. A rövidítés természetesen a francia névből származik:  Conseil Européen pour la Recherche Nucléair.

     

Ez a világ legnagyobb  részecskefizikai laboratóriuma. Általánosan úgy ismerjük, hogy részecske gyorsítással foglalkoznak itt. De mi is ez az egész CERN tulajdonképpen?

Az alapító okiratot 1954. szeptember 29-én írta alá 12 európai ország az amerikai nemzeti laboratóriumok mintájára. A cél egy közös kutatóközpont létrehozása kimondottan alapkutatásokra, mindenféle hadicélú felhasználás nélkül.

Sajnos a hétköznapi ember nem sok gondot fordít velem együtt az egykori fizika tanulmányaira, ezért  bár nap mint nap használjuk a mobilunkat, internetezünk, vagy TV-t nézünk, de vajmi kevés fogalmunk van a működésükről. Pedig ez mind fizika!

A CERN kutatóintézetben folyó részecskegyorsítás nagy szenzáció, de mégsem sokan tudják, hogy mire is jó ez a sok kiadott pénz. Minden tudományos alapkutatás évekkel később lesz közkincs, de az is előfordul, hogy a kutatás „mellékterméke” válik világméretű haszonná. Ilyen a leginkább közismert és mindenki által használt WWW, vagy World Wide Web. Ez a rendkívül hasznos kommunikációs tárhely rendszer itt született a CERN-ben 1989-ben eredetileg azzal a céllal, hogy a különböző helyeken dolgozó kutatók kommunikálni tudjanak egymással, egyirányú kereséssel láthassák egymás tudományos munkáját.

     

Az emberiség már az ókortól kezdve a világegyetem megismerésén fáradozik. A CERN-ben is ez történik a részecskekutatás folyamán. Szeretnénk egyre pontosabban megismerni a világ keletkezését, az ősrobbanás folyamatát. Az 1958 óta elkelt közel 60 év alatt lépésről lépésre haladt a fejlődés a jelenlegi legnagyobb gyorsító körig. A föld alatt 100 méterre lévő alagútban közel 10 év alatt építették meg a Nagy Hadronütközőt (LHC vagy ATLAS), amely 2008. szeptember 10. óta működik.

Ez az ATLAS  nevű részecske gyorsító az öt épülő detektor egyike. 45 méter hosszú és 25 méter átmérőjű hengeres detektor 7000 tonnát nyom, amely nagyjából az Eiffel-torony tömege és 100 méter mélyen a föld alatt húzódik.

A projekt 2500 tudóst és mérnököt foglalkoztat a világ 37 országának 169 intézetéből. A következő terv egy 100 km-es gyűrű megépítése, de még folynak ennek hasznosságáról a viták. Aki erről többet szeretne tudni, keressen rá az interneten, mert rengeteg információ áll rendelkezésre.

Érdekességképpen nekünk sikerült bejutnunk a LEAR déli csarnokába. Ez a Kisenergiájú Antiproton-gyűrű (LEAR) 1982 és 1996 között működött. Itt állították elő az első antianyagot 1995-ben, amely 9 antihidrogén atomból állt. A tároló gyűrűt 1996-ban zárták be.

Nagyon érdekes volt fentről rálátni a rendszerre és egy kisebb kiállítást is végignéztünk, valamint beláttunk az iránytó központjába is. Láttuk azt a szerkezetet is, amely a hidrogénből leválasztja a protont, valamint megmértük a sugárzásunkat és bepillantottunk a retinavizsgáló biztonsági szerkezetbe.

Zuhogó esőben mentünk át a gömb alakú kiállító terembe, ahol rendkívül látványos és érdekes gömbökben mutatják be a CERN működési részleteit, valamint egy érdekes filmet is leforgatnak időről időre az ősrobbanásról, a világ keletkezéséről.

Egy hatalmas földgömbön lehet nyomon követni a résztvevő országokat. Magyarország 1992-ben csatlakozott és 0,67%-os a részvétele a költségvetésben.

     

     

Az út másik oldalán található egy másik CERN kiállítás, amit szintén részletesen megnéztünk. Érdekes megoldásként több helyen filmen mesélik el a dolgozók egyes területek tevékenységét oly módon, hogy a képernyő érzékeli a  látogatót és csak akkor kezdi el a „mesét” a filmbéli „idegenvezető”, míg hallgató hiányában csak viccesen nézelődik, várakozik.

Tudtad, hogy az Angyalok és démonok című 2009-es amerikai-olasz akcióthriller a CERN-ben kezdődik? Természetesen a CERN honlapján olvasható, hogy mi igaz és mi nem a filmben.

…és még egy rendkívüli érdekesség található a CERN területén; 2004. június 18-án India kormánya adományozott egy két méter magas SIVA szobrot.

Vajon mit keres egy európai kutatóintézetben a hindu vallás legfontosabb istensége?

„A táncoló Siva az életerőt szimbolizálja. A kozmikus tánca egyesíti az ősi mitológiát, a vallásos művészetet és a mai fizikát, ezzel jelképezi minden létezés alapját. Ugyanakkor arra is emlékeztet minket Siva, hogy a világ sokrétű formái nem alapvetőek, hanem illuzórikusak és mindig változnak. A modern fizika kimutatta, hogy a teremtés és a pusztítás ritmusa nemcsak az évszakok váltakozásában, minden élőlény születésében és halálában nyilvánul meg, hanem a szervetlen anyagnak is a lényegét jelenti.”

     

Az ebédet is a CERN hatalmas és rendkívül gazdag választékkal rendelkező önkiszolgáló éttermében költöttük el. Tekintettel arra, hogy itt a világ minden részéről dolgoznak kutatók, feltétlenül szükség van a különböző népek konyhájának hatalmas választékára.

Ebéd után villamossal mentünk be újra a belvárosba és a városnézésünket természetesen a Reformáció szülővárosában a Reformáció emlékművénél kezdtük.

A Bástyák parkjában (Parc des Bastions) nagy tócsákat kerülgetve óriás sakktáblák és a zenepavilon mellett elsétálva értünk a monumentális Reformáció emlékművéhez. A park egykor botanikus kert volt.

  

Az emlékmű alapkövét 1909-ben, Kálvin János (1509–1564) teológus, egyház reformátor születésének 400. és a Genfi egyetem alapításának 350. évfordulóján helyezték el, és építését 1917-ben fejezték be. Helyét a Genfi Egyetem előtt, a régi genfi városfal egy szakaszának helyén jelölték ki, hangsúlyozva ezzel, hogy Genf a reformáció rendíthetetlen bástyája marad.

Az emlékmű mintegy 100 méter hosszú, egyenes, tudatosan dísztelenül hagyott kőfal. Az emlékfal teljes hosszában végigvonul a latin nyelvű POST TENEBRAS LUX felirat, jelentése „Fény a sötétség után”. Ez a református Genf és minden olyan református közösség jelmondata, akik számára a protestáns reformáció a világosság visszatérését jelenti a világba.

Az emlékmű középpontjában, egy 5 méter magas, négyalakos szoborcsoport áll, köztük természetesen Kálvin János. A kőtalapzatára a Názáreti Jézus nevének görög betűs rövidítését (ΙΗΣ) vésték. A kálvinizmus legfontosabb kezdeményezőit, hittudósait ábrázolja.

A központi szoborcsoporttól jobbra és balra kisebb, kb. 3 méter magas szoboralakok állnak, amelyek a reformációval kapcsolatban álló, azt segítő, előmozdító, református vallású történelmi személyiségeket ábrázolnak. Köztük áll Bocskai István (1557 – 1606) Erdély fejedelme, aki jelentős szerepet játszott a magyar reformációban. Ő érte el 1606-ban a bécsi békeszerződés keretében, hogy II. Rudolf császár vallásszabadságot biztosított Magyarországon. Szobra alatta felirat olvasható egyik jelmondatával: „Hitünknek, lelkiismeretünknek és régi törvényeinknek szabadságát minden aranynál feljebb becsüljük.”

Tudtad, hogy Illyés Gyulát is megihlette az emlékmű „A reformáció emlékműve előtt” című versben.

Bővebben

A Park „fölött” kezdődik az óváros, ahol elsőként a Városházához (Hotel de Ville) jutottunk, ahol a 19.-században megalapították a Vöröskeresztet, és ahol az első genfi egyezményt aláírták 1864-ben, amely a nemzetközi humanitárius jogi rendszer alapja és irányadó nemzetközi jogi szabályokat fogalmaz meg fegyveres konfliktusok esetén.

     

Az épülettel szemben áll a 17. századi Arzenál épülete, ahol mozaikok láttatják a genfi történelem eseményeit.

A közeli Szent Péter Katedrális a következő állomás. Az 1150 és 1232 között román és gótikus stílusban épült eredetileg katolikus katedrálist 1536-ban a reformáció idején protestánssá alakították át. Itt prédikált legszívesebben Kálvin, fából készült karszéke ma is látható.

A fantasztikus boltívek alatt végigsétálva jutottunk el a templom legszebb részéhez, a XV. századi a Makkabeus-kápolnához, amelynek sötétkék mennyezetén arany csillagok ragyognak.

Itt keresztelték meg 1712-ben a város másik óriás szülöttét, Rousseau-t.

     

      

Természetesen Jean-Jacques Rousseau szülőházához is elsétáltunk, majd Genf legrégibb magánházát is megnéztük. A Maison Tavela 12. században épült és ma a Régi Genf Helytörténeti Múzeumnak ad otthont.

Az épülettel szemben áll a Restaurat de Armures, amely Genf egyik legpatinásabb étterme, ahol még Bill Clinton is ebédelt.

     

     

Genf további rengeteg látnivalója közül szelektálnunk kellett időhiány miatt, így végül a Philliph Patek Óramúzeumra esett a választásunk, és ezt nagyon magyarázni sem kell, hiszen útközben a kirakatokban is azt vizslattunk, hogy milyen órákat árulnak és melyik a legdrágább.

Csak itt derült ki számomra, hogy a márkanév mögött két úriember áll. A lengyel emigráns  órásmester, Antoni Patek 1839-ben kezdte el zsebóráit készíteni Genfben, majd 1845-ben csatlakozott a francia órásmesterhez, Adrien Philippe-hez, a kulcs nélkül felhúzható óraszerkezet feltalálójához. 1851-ben létrejött a Patek Philippe & Cie vállalat. 1868-ban elkészült a Patek első karórája.

A cég 1851-ben kezdett órákat gyártani Viktória királynő és hitvese Albert herceg számára. A svájci óragyártó műremekei hamar felkeltették Európa királyi udvarainak figyelmét. Viktória királynő több exkluzív darabot is birtokolt, köztük egy gyémántból és tűzzománcból készült modellt, amelyet brossként lehetett viselni.

     

A Patek Philippe ügyfelei között megtalálhatjuk IX. Pius, XIII. Leo pápát, Louise dán királynőt, III. Victor Emanuelt, aki olasz király és Savoy hercege volt, és Hussein Kamel egyiptomi szultánt is.

A múzeum a világ talán leggazdagabb és legteljesebb óragyűjteménnyel rendelkezik. Legöregebb órája az 1500-as évek elejéről származik. Fantasztikus ékszer gyűjtemény ez a kiállítás három emeleten. Legalul az eredeti manufakturális óragyártás eszközeit mutatják be, feljebb pedig a csodás, hihetetlen miniatűr szerkezetekkel, domborművekkel ellátott óracsodákat.

     

Óra ár rekordok:

A Patek Philippe óra-műremekeit a világ aukcióin rekord árakon jegyzik.

• 1999-ben 1 millió amerikai dollárért kelt el egy 24 funkcióval ellátott zsebóra, amely eredetileg Henry Graves Jr. tulajdona volt.
• 2008-ban 11,75 millió hongkongi dollárért (1,49 millió amerikai dollár) kelt el a 5002P referenciaszámú platina „Sky Moon Tourbillon”  a Patek Philippe cég által gyártott óra
• 2010-ben Patek Philippe megdöntötte saját rekordját: a valaha eladott legdrágább karóra 6,26 millió svájci frankért (5,50 millió amerikai dollár) kelt. Ez a történelmi karóra sárga aranyból készült, öröknaptár és holdfázis funkcióval is rendelkező kronográf, amelyet 1943-ban gyártottak.

1989-ben a Patek Philippe megalkotta valaha volt legösszetettebb óráját, a Calibre 89 modellt, hogy megünnepelje a cég 150 éves fennállását. Az óra 39 különböző funkcióval van ellátva, mint például: a Húsvét napját, napfelkeltét és sziderikus időt jelző funkció. Az óra szerkezete 1728 különböző darabból áll. A Calibre 89 képes egy napot hozzátenni a februárhoz szökőévek esetén, és 100 éves intervallumonként kihagyni ezt az egy extra napot.

Na, ezt az órát nem láttunk, pedig többek között ezért jöttünk ide. A helyén egy táblácska állt: SZERVIZBEN VAN.

Bővebben itt.

Kicsit megfáradva indultunk vacsorázni egy kellemes, közvetlenül a francia határ mellett álló svájci vendéglőbe. Természetesen fondüztünk.

A ma ismert fondü nagy valószínűséggel a mai Svájc területéről ered. Az elnevezés a francia “fondre” szóból ered, jelentése “olvaszt”.

Kétség kívül az Alpokban találták fel ezt az ételt. A hegyek között, világtól elzárva kellett valahogy kihúzni a zord téli időszakot. A korlátozott lehetőségek és a találékonyság szülte, hogy a már megszáradt, kemény sajtot edényben felolvasztották, és abba kiszáradt kenyeret mártottak. Így csináltak a hulladék anyagból kielégítő, finom ételt. Zseniális kármentés? Ez lehet a rosszindulatú eredetmagyarázat?

     

Ugyanakkor a fondü fantasztikus ötlet, mert az érett, már összetöppedt francia sajtokat jó francia szokás szerint borral főzik össze, így „a vendég akkor is iszik, amikor eszik”.

Tudtad, hogy az ős fondü már Homérosz Iliász hőskölteményében is szerepel?

“Édes italt ebben vegyitett amaz isteni asszony,
pramnéi jó borból, melyhez most réz-reszelővel
kecsketurót morzsolt, s hintett rá hószinü lisztet.”

                                                               (Devecseri Gábor fordítása)

Szóval mi is fondüztünk és boroztunk – kihagyhatatlan élmény Svájcban!

3. nap – 2016. október 26. SZERDA

Kicsi, de húsmentes reggelinket elköltöttük a francia petite szállodánkban, majd bánatos, kitartó esőben elindultunk észak felé. Nagyon elkeserítő volt az út a szakadó esőben, hiszen feltétlenül meg kellene néznünk a fővárost.

Bern 157 km autópályán. Esőben 2 óra utazás, de mire megérkeztünk Bern pályaudvarához, a városnézés ajánlott kiinduló pontjához, már csak szemerkélt.

Hatalmas CERN esernyőnk alatt indultunk útnak, de megnyugtató volt olvasni az útikönyvben, hogy a medvékig vezető főutcában a középkori árkádok alatt esőtől védetten jutunk az Aare folyóig.

      

Az alig 130 ezer lakosú Bern 1848 óta Svájc fővárosa, de érdekes módon jogilag nincs is az országnak fővárosa a kantoni rendszer miatt.

A várost Berthold V. Zähringen herceg alapította 1191-ben az Aare folyó partján, mivel a folyónak ez az éles, patkó alakú kanyarulata stratégiailag kiváló védelmet nyújtott Nydegg várának (Nydeggburg). A legenda szerint a herceg a környező erdőkben ejtett első zsákmányáról, egy medvéről (németül Bar) nevezte el városát. Ezzel vette kezdetét a medvetartás több évszázados hagyománya. A medve azóta is a város szimbóluma.

      

Bern óvárosa tehát ez az Aare folyó által körülölelt terület, tulajdonképpen egy hosszú főutca kétoldalt középkori díszes homokkő épületekkel.

Városnézésünket a vasútállomástól kezdtük, ahol kényelmesen le tudtunk parkolni.

Az itt álló Szentlélek templom állítólag Svájc legszebb protestáns temploma, és eltérően számos svájci templomtól, amelyeket katolikusból alakítottak át, ezt eleve protestánsnak építettek.

Az eső elől az árkádok alatt sétálva egyszer csak magyar tekerőzenére lettünk figyelmesek, és lám egy magyar utcazenész számunkra ismert bordalokat nyenyerészett. Kicsit beszélgettünk és megtiszteltük a kalapját köszönetünk garasaival.

   

A berni óváros utcái az egykori városfalak helyén elterülő tereket és a fő útvonalat kivéve szűk, zárt, macskakövekkel kirakott, helyenként művészi kivitelű kutakkal díszített közterek. A lakóházak nagy többsége az 1405-ös tűzvész után épült. A két-háromemeletes épületek aljában boltívekkel lehatárolt, az utcaszintről két-három fokos lépcsővel elérhető árkádsor fut, ebben ma üzletek sora látható. Minden házhoz tartozik pince is, amelynek az árkádsor utca felőli, nyitott oldalán található meredek lejáratát síkban megdöntött fa- vagy vasajtó zárja le. Bern büszkélkedhet Európa leghosszabb fedett bevásárló sétányával, mivel az árkádjai 6 km hosszan húzódnak.

      

Mi csak a folyóig lefelé vezető főutcán sétáltunk végig, amelynek közepén csatorna fut végig kutakkal díszítve azt. Ezeknek a kutaknak persze nagyon is praktikus szerepük volt, hiszen ezekből származott a mindennapi élethez, a háztartáshoz szükséges vízmennyiség, és itt mostak közösen az asszonyok. A kutak egy részét a város történetének korai szakaszában ásták, de az utcaképhez is hozzájáruló, díszes külsejüket csak a 16. század közepén nyerték el. Ekkor készültek el a díszes medencék, valamint a központi helyzetű oszlopok tetején álló allegorikus szoboralakok. Mára 16 díszkút maradt fenn.

Hamarosan az Óratoronyhoz értünk (Zeitglockenturm), amely a 12. század végén épült Bern első városfalának nyugati kapujaként, majd később női börtönként is használták. A nagy tűzvész után tornyába egy óraszerkezetet és egy harangot helyeztek el, aminek köszönhetően elnyerte ma ismert nevét, s évszázadokon keresztül órájához igazították a város többi időmérő eszközét. A 15. század első felében került asztronómiai óra a torony keleti oldalára.

Minden egész óra előtt négy perccel órajáték kezdődik kukorékoló kakassal, medvékkel, táncoló bolondokkal, amit sajnos nem láthattunk. Bár rettenetesen készültünk rá sok más nézelődővel együtt, de a produkció elmaradt és nem is kaptunk rá magyarázatot. Állítólag ezt az Európa legnagyobb órarendszerét még ma is naponta kézzel kell belökni, ami húsz percet vesz igénybe. Úgy látszik ma ezt elfelejtették megtenni, vagy elaludt a mestere.

A széles főutcán továbbhaladva eljutottunk a Zahringer–kúthoz, amely a várost alapító hercegnek állít emléket jellegzetes páncélos berni medvéjével. A közelben áll Albert Einstein háza (Einsteinhaus), ahol 1905-ben a Nobel-díjas tudód megalkotta a relativitás elméletét.

A folyóhoz érve baloldalon áll a Nydegg-templom (Nydeggkirche), amelynek helyén állt a 12. századi hercegi vár, de 1268-ban elrombolták és köveiből ezt a templomot emelték a helyén. A Nydegg hídon áthaladva először is fotózni érdemes mindkét oldalon, hiszen csodálatos városkép tárul elénk az Aare folyó két partján.

      

A folyó túlpartján terül el a város legnagyobb nevezetessége, a Medvepark, ahol egy négyfős medvecsalád él a turisták bámészkodó szemei előtt. Björk és Finn házaspár két bocsukkal 2009-ben kapták ezt a remek és tágas folyóparti területet.

Híres az óvárossal szemben, a medveverem közelében elterülő Rózsakert (Rosengarten), amelyet 1913-ban alakítottak ki egy korábbi temető helyén. A Rózsakertből szabad kilátás nyílik a teljes berni óvárosra. Sajnos ebben az esős október végi időben ez a csoda nem pompázik.

Visszafelé kicsit kaptatni kell felfelé az Óratoronyig, de időnként érdemes elkalandozni a főutcába becsatlakozó keskeny utcácskákban is. A következő látnivalónk az Óratoronytól a folyó felé haladva a Berner Münster, vagyis a Szent Vince Katedrális, amely Svájc legmagasabb egyházi épülete a maga 101 m-es tornyával. Építése 1421-ben kezdődött, de a ma látható torony csak 1893-ban készült el. A lassú, de alapos, szép munkához úgy látszik 450 év kellett. A főkapu felett aprólékos részletességgel megfaragott Utolsó ítélet látható a 234 alakjával.

      

A gazdag kereskedővárosi múltat idézi a város egyik legpatinásabb középülete, a Városháza (Rathaus), amely nevében őrzi eredeti funkcióját, ma Bern kanton politikai központja, itt tartja a kanton nagytanácsa évi öt rendes gyűlését.

A Szövetségi Parlament (Bundeshaus) építése 1894-ben kezdődött, de csak 1902-ben adták át rendeltetésének. Az épületben székel a Szövetségi Tanács (Bundesrat), vagyis a tulajdonképpeni kormányzat, valamint a parlament, a szövetségi gyűlés (Bundesversammlung). A neoreneszánsz stílusban épült parlamentnek építészeti szempontból figyelemre méltó hatalmas kupolája, északi főhomlokzata és gazdagon díszített lépcsőháza.  A parlament keleti szomszédságában áll az eredetileg a szövetségi fővárosba érkező diplomaták, politikusok, uralkodók elszállásolására megnyitott Bellevue Palace Hotel. A Parlament épülete előtti hatalmas téren a díszburkolatból ügyesen programozott szökőkút 26 vízsugarat lövell a magasba, amelyek Svájc 26 kantonját jelképezik.

Bizonyára több időt is el lehetne tölteni Bernben, de sajnos igyekeznünk kellett tovább Bázelbe, ahol jegyünk volt a Swiss Indoors ATP 500-as tenisz kupára.

Bázel újabb 100 km autózás, így alig több mint egy óra alatt a szállásunkra értünk, majd megtudtuk, hogy innen ugyan messze van a Sportcsarnok, de villamossal könnyen és gyorsan odaérünk. Remek szolgáltatásként a szálláshoz járt villamosbérlet, úgyhogy hamarosan már a tenisztornán találtuk magunkat.

Időben, már májusban megvettem a jegyeket, hogy végre élőben láthassuk teniszezni kedvencünket Roger Federert, aki a szülővárosában már hatszor megnyerte ezt a versenyt. Jó eséllyel számíthattunk rá, hogy látni fogjuk, de mi történt? Még a nyáron bejelentette, hogy sérülései miatt 2016-ban már nem fog versenyezni. Nagyon bánatosak lettünk, de talán Nadal ott lesz! Ez sem sikerült, mert ő meg két héttel a verseny előtt lépett vissza. Végül a japán Nishikorit és az argentin Del Potro-t láthattuk teniszezni. Mindketten győztek és elég izgisek és hosszúak is voltak a meccsek. A szünetekben a sportcsarnok zsúfolásig megtelt nézőkkel. Sörözni, vacsizni és shoppingolni is lehetett, mi persze hoztunk is haza egy Federer tenisz sapkát.

      

Hazafelé esti városnézést tartottunk.

Bázel Svájc északnyugati részén, a svájci-német-francia hármas határnál, a fenséges Rajna két partján elterülő város. A „három ország sarka” (Dreilandereck)pont hajókirándulással érhető el, mert a Rajna közepén található, amit egy kis szigeten álló karcsú és fényes három idomból álló szobor jelez.

A mindössze alig 200 ezer fős lakosságú városnak több mint 30 múzeuma van, így nem véletlenül nevezik Svájc kulturális fővárosának.

A városnak természetesen római kori múltja van, amelynek helyén kelta település fejlődött ki. Nem nagy dicsőségünkre 917-ben a magyar honfoglalók portyáik nyomán teljesen felégették. Fénykorát több pestis járvány után a 15. században élte. Miután a Bázeli Zsinatot követően itt koronázták meg V. Félix pápát, rohamosan hercegek, császárok kedvelt és divatos városává vált. Itt alapították Svájc legrégibb egyetemét, ami a humanista eszmék központjává vált. Itt élt és persze tanult a holland humanista Erasmus (1466-1536), majd évszázadokkal később Friedrich Nietzsche (1844-1900) német filozófus is.

ÉRDEKESSÉG!

1566 nyaráról maradt fenn egy érdekes leírás a bázeli „légi ütközetről”, amikor is néhány napig fekete és vörös gömbök „vívtak csatát” az égen. Az esemény leírására később a korai UFO-észlelések egyik ismert példájaként hivatkoztak.

Bázel a Rajnának köszönhetően a középkor óta jelentős kereskedő- és rakodóhely a Földközi-tenger és az Északi-tenger közötti áruforgalomban. Ez a Rajna osztja két részre a várost, dél-nyugati partján terül el Grossbasel, a kulturális és kereskedelmi központ, mely magába zárja az Óvárost, annak csendes utcáival. A szemben lévő, észak- keleti parton található Kleinbaselben találhatók az áruházláncok, szállodák, kongresszusi központok. Látképét nem a hegyek, hanem a Rajna határozza meg, melynek partján kellemes sétány vezet, nyáron pedig a folyó a város strandjaként funkcionál.

Bázelt felfedezni a legjobb gyalog vagy villamossal, ami minden fontos látnivalóhoz elviszi a turistákat. Mi is ezt tettük először késő este a tenisz torna után a Marktplatznál szálltunk le a villamostól.

Itt áll a Városháza is. Az árkádos főépület késő burgundiai gótikus stílusban készült 1504-1521 között, a tőle balra álló új szárny és a magas torony a 19. századból való. Az épületet úgy tervezték, hogy kellőképpen szimbolizálja Bázel hatalmát és tisztelegjen a városnak a Svájci Konföderációhoz való csatlakozása előtt.

Bázel óvárosa az egyik legszebb állapotban fennmaradt történelmi városmag egész Európában. Számos épülete a 15. századból származik, köves utcái, színes szökőkútjai, középkori templomai között sétálva szinte bosszant belegondolni a magyar történelembe, hiszen ugyanebben a korban hazánkban éppen a török dúlt és nemigen épültek kőházak, csak várak az ozmán támadások ellen. Valójában a mi őseink hősiességének köszönhetik, hogy békében fejlődhettek és a mai napig állnak középkori épületeik.

 A Theaterplatz az óváros egyik legnyüzsgőbb része egy érdekes szökőkúttal, amelyet a svájci szobrász, Jean Tinguely tervezett. Érdemes megnézni a 700 esztendős Spalentor kaputornyot is, ami a régi városfalnak egy megmaradt darabja, rajta egy groteszk vízköpővel.

  

Rettenetesen éhesek voltunk. Már nagyon késő este volt, de betértünk egy sarki kocsmába és remek szűretlen sört ittunk wurst-os vacsoránkhoz.

Jóllakva átsétáltunk Bázel legrégebbi hídján, amelyet évszázadokon át a város nevezetes eseményei, ünnepségei alkalmával használtak, miközben alacsony és áramvonalas ívei alatt az uszályok suhantak át. Az eredeti híd 1225 körül épült és nagyban hozzájárult Kleinbasel fejlődéséhez, ami el is indította a város kettészakadását és a két rész rivalizálását. A régi fahíd helyére a századfordulón építették fel a ma látható kőhidat.

Visszatekintve az óvárosra, a kivilágított Münster (katedrális) festői képének emlékével indultunk haza, hogy másnap újabb rövidke sétával bejárjuk az óvárost.

4. nap – 2016. október 27. CSÜTÖRTÖK

Reggeli után összepakoltunk és autóval mentünk el a Rajna partjáig, ahol leparkoltunk és gyalog indultunk át a Katedrális irányába.

A város ismert jelképe, mely a Rajna feletti hegyen áll, azon a helyen, ami már a rómaiak előtt is lakott volt. A rómaiak erődöt emeltek itt, a bázeli püspökséget 343-ban alapították meg. Az első katedrális építése Haito püspök nevéhez fűződik a 9. században, később, 1019-ban II. Henrik építtetett egy jóval nagyobb templomot, a tornyot a 11. század végén toldották hozzá. Az 1356-os földrengés szinte földig rombolta a katedrálist. Az új épület nagyrészt az eredeti alapok szerint épült fel, de már gótikus jegyeket is tartalmazott. Ikertornyait 1429-ben és 1450-ben építették hozzá. A reneszánsz humanista, Erasmus, a katedrálisban van eltemetve.

     

Nagy meglepetésünkre a katedrális melletti pici téren hatalmas vurstli épült teljesen tönkretéve a történelmi központ képét. Szinte a templom falának támaszkodva állítottak fel egy csúszdát és egy óriáskereket, ami a túlpartról nagyon jól mutatott, de itt egészen groteszkké vált a gótika remek épülete mellett. Ennek ellenére elhatároztuk, hogy az útikönyv ajánlása ellenére nem a templomtoronyba mászunk fel a bázeli kilátásrét, hanem felülünk az óriáskerékre. Az eddigi „szerencsénk” tovább folytatódott, mert bár már állt a kerék, de még nem kezdődött el a rendezvény, így nem lehetett használni.

A katedrális román stílusú belsejét persze megcsodáltuk.

  

Innen lesétáltunk a meredek lépcsőkön a folyópartra és a híres Bázeli fahri drótkötélpályás komppal keltünk át a folyón. A 19. század óta működő fából épült hajócskák négy helyen üzemelnek. A folyó sodrása hajtja át őket az egyik partról a másikra, majd vissza. Nem tudtuk, hogy mi a menetrend, de ahogy leértünk, éppen ott állt a hajó, ami azonnal el is indult velünk a túlpartra és pár perc alatt oda is értünk, ahonnan szinte azonnal indult vissza egy családdal.

  

Sajnos rövidre szabtuk az időnket ennyi csodálatos látnivalóhoz, de kénytelenek voltunk továbbutazni anélkül, hogy meglátogattuk volna még a több mint 30 múzeum valamelyikét, de legalább a Tinguely múzeumot.

A Baselben született avantgarde francia művész mozgó ipari szobrait állították ki itt, de Jean Tingeuely eleven szökőkútja díszíti a dóm melletti teret, a fiatalok kedvenc találkozóhelyét is Baselben.

     

Ha legközelebb erre járunk, akkor a Bázeli Karnevál idején jövünk majd, ami Bázel legnagyobb turisztikai látványossága. A felvonulás a hamvazó szerdát követő hétfőn kezdődik és három napig tart.

Zürich mindössze 85 km, úgyhogy alig több mint egy óra alatt meg is érkeztünk. Azonnal elfoglaltuk a szállásunkat és gyorsan ittunk is egy wisky-t az erkélyen. Meglepetésként ért bennünket itt is, hogy a recepción kaptunk egy-egy egész napos villamosbérletet, amivel bementünk a belvárosba. Állítólag Zürich rendelkezik a világ egyik legsűrűbb tömegközlekedési hálózatával, amelyben a svájciakhoz hűen minden óramű pontossággal működik.

  

Zürich a német nyelvű Svájc központja, valamint az ország legnagyobb népességű városa, de nem is ez a legfontosabb, hanem, hogy a titokzatos nemzetközi bankok központja. Ugyanis éveken át a protestáns munkaetika kitűnő példája volt; józan, keményen dolgozó város, ahol alig akadt idő a szórakozásra, viszont az ország legjelentősebb ipari és pénzügyi központja lett.

Fekvését tekintve a Zürichi-tóba ömlő Limmat folyó két partján terül el és körbeölelik az Alpok csipkézett hegycsúcsai. Már a rómaiaknak is feltűnt gyönyörű és praktikus fekvése, akik kr.e. 15-től egészen kr.u. 401-ig Turicum néven római erődítményt hoztak létre. Őket követték a frankok és alemánok, akik városát a fraumünsteri bencés zárda apátnője irányította 1336-ig. Ez a női uralom különösen meglepő a középkorban, de azért is érdekes, mert Svájc volt az utolsó ország Európában, ahol 1970-es években végre a női is választójogot kaptak.

Később a hatalmat a kereskedők egy csoportja ugyan átvette és létrehoztak 13 Zünftét (céhet), amelyek a következő néhány évszázadban irányították a város életét, de a Fraumünster továbbra is a város központja maradt.

A villamosról a Paradeplatzon szálltunk le, amely a középkorban piactérként szolgált, majd katonai parádék helyszíne lett, ma pedig egy nyüzsgő villamos kereszteződés. Szinte bizsergető érzés volt azokon a macskaköveken sétálni, amelyek alatt a hatalmas kőpincékben több száz tonna aranyrudat őriznek. Hiszen ez a világ egyik titokzatos bankközpontja.

Első utunk a már említett elegáns Fraumünster vagyis az Asszonyok templomához vezetett, ahol átsétáltunk a zárda árkádjai alatt.

      

A legenda szerint Német Lajos két leánya, Hildegard és Berta elzarándokoltak Félix és Regula kápolnájához imádkozni. Isten fehér szarvast küldött, melynek fénylő agancsa mutatta az utat a sötét erdőben, és ide vezette őket a Limmat partjára, hogy megalapítsák a kolostort. A keresztfolyosó az egykori kolostort (ma városháza) köti össze a templommal. Félix és Regula történetét Bodmer freskói itt mesélik el. A testvérpár a rómaiak idején mártírhalált halt. A város védőszentjeivé váltak, relikviáikat a Grossmünsterből vitték át ünnepélyesen a Fraumünsterbe. A déli kereszthajó 1850-ben feltárt freskója ezt a jelenetet ábrázolja.

A templomot a szép legenda kevésbé teszi ismertté, sokkal inkább Marc Chagall (1887-1985) az fehérorosz származású francia művész öt üvegablaka, amelyeket 1970-ben alkotott.

Mindegyik ablakban más szín dominál és különböző bibliai jeleneteket ábrázolnak. A bal oldali ablak Illés mennybemenetele, fölötte Jeremiás. A szemben levő ablaknak, a törvény ablakának központi alakja Mózes, aki a törvénytáblával kezében néz háborúba induló népére. Jesaja egy angyal karjaiban békét hirdetne. A középen levő ablakok közül a bal oldalin Jákob küzdelmét látjuk a létrájával. A jobb oldali üvegtáblán ismét egy angyal látható, aki harsonával hirdeti az örökkévalóságot és az új Jeruzsálemet. Alul Dávid és Betszabé. Végül a csúcspont: a Krisztus-ablak. Chagall itt, akár a többi ablakon, igyekszik mindent megmutatni: az élet fáját, Józsefet, Máriát a kisdeddel (lábánál Isten báránya), a keresztet, Jézust.

A templomban ugyan tilos fotózni, de a mobillal azért titkon csináltam néhány képet és még akkora szerencsénk is volt, hogy egy zenekar éppen próbált a helyszínen, amitől még varázslatosabb lett a templom.

     

Zürich gazdag történelmének, ha nagyon áttételesen is, van magyar vonatkozása. Habsburg Rudolf unokája, I. Albert lánya, Habsburg Ágnes 1296-ban házasságot kötött a mi utolsó Árpád házi királyunkkal, III. Andrással. (Így lett Magyarországi Ágnes.) Amikor III. András 1301-ben meghal, az „Árpád-ház utolsó aranyágacskája is letörött.” Ágnes mostohalányával, Erzsébettel Bécsbe tért vissza. Apja meggyilkolása után (1308) a Sopron vármegyei Nezsiderben élt, majd 1310-től a svájci Königsfeldenben az anyja által alapított klarissza kolostorba vonult vissza.

A Limmat folyó partján, a templom mellett áll a város egyetlen megmaradt női merülő fürdője, a Fauenbadi, ami természetesen a mai napig működik, de nem most – csak nyáron.

A Münster hídon áthaladva a Grossmünster templomhoz értünk. A legenda szerint Nagy Károly német-római császár (742 k. -814) emeltette isteni sugallatra, mivel itt volt Felix és Regula sírhelye. A templom arról híres, hogy innen indította Huldrich Zwingli (1484-1531) a svájci-német reformációt. Jelmondata „Imádkozz és dolgozz!” mély hatást gyakorolt a zürichiekre, akik örömmel fogadták a józanabb puritán protestáns tanokat. Talán ennek is köszönhető, hogy az ország kereskedelmi és pénzügyi központja lett a város. Zwingli elveivel összhangban a templom belseje nagyrészt dísztelen, de pazar színes üvegablakait Augusto Giacometti (1877-1947) svájci művész alkotta.

  

     

A folyópartról jól látszik a harmadik egy tornyú templom, a St. Peters Kirche is, ami egyrészt a város legrégebbi temploma, másrészt viszont tornya büszkélkedhet Európa legnagyobb óralapjával, amelynek átmérője 8,7 méter.

     

A Limmat folyó bal partján a tó felé sétáltunk és az egykor szigeten álló Wasserkiche oldalában álló Zwingli szobra előtt is tisztelegtünk. Állítólag ezen a helyen szenvedett mártírhalált hitéért Felix és Regula, Zürich két védőszentje kr.u.286-ban.

Ezer sirály és hattyú mindenfelé – szemtelenek és erőszakosak, de van rá okuk, hiszen sokan etetik őket, és mivel tőlünk nem kaptak, hát megsértődtek.

  

A Zürichi Operaház (Zürich Opera House) épületéig sétáltunk, amit a világ egyik legsikeresebb színházának tartanak. Minden évben 300 opera-és balett előadás, koncertek és előadóművészek várják a látogatókat. A neo-barokk színházépületet 1891-ben emelték a Zürichi tó partjára, mintegy 1800 tölgyfa-cölöpre.

Egy érdekes égszínkék szalon-színház hajó állt itt a parton, amiben régi korok nosztalgia előadásait láthatja a közönség. Egyfajta múzeum színház, de sajnos a hatalmas tömeg miatt nem jutottuk be.

  

Visszafelé bevetettük magunkat a kanyargós zürichi macskaköves utcácskákba. A Grossmünstertől északra, a Spiegelgassén áll a Cabaret Voltaire. Ezt a helyet valószínűleg Zwingli mélységesen elítélte volna, de így különösen érdekes, hogy az első világháborúban ez a hely volt központja a dadaizmusnak. A háború pusztításaira válaszképpen a Zürichben tartózkodó értelmiségiek egy csoportja radikális művészeti mozgalmat indított. Arra jutottak, hogy mivel az értelem és a logika nem tudta megakadályozni a háborút, ezért olyan művészetet alkottak, amely szándékosan érthetetlen és zavaros volt. Abban reménykedtek, hogy így a káosz és irracionalitás felrázza az embereket a háborúhoz vezető közönyből.

     

     

Zürich utcái és rendkívül színes házai elvarázsoltak bennünket. Nagyon nehéz lenne összehasonlítani Bern komor szürke és zöld házaival, de mégis itt minden vidámabb. Persze az is lehet, hogy az itteni ragyogó napsütés és a berni szemerkélő eső igazságtalanná tesz a két város összehasonlításában.

Ahogy sötétedett és kissé fázni kezdtünk, visszasétáltunk a Paradeplatzra, mert megígértük magunknak, hogy az itt álló rendkívül idegenforgalmi sörözőben vacsizunk.

Ez ugyanis a Zeughauskeller, amely eredetileg a 15. században fegyverraktár volt, de 1927-ben átalakították bajor hangulatú söröző-étteremmé. Itt a kolbász a fő attrakció meg az egész sertés csülök. Több mint egy tucat különböző kolbász közül választhatsz, a legnagyobb egy méter hosszú.

Nagyon vicces volt, mert pár percet sorba kellett állni, hogy bejuthassunk. Végül egy pincér elkísért minket egy hosszú asztalhoz, ahol már egymással szemben több pár vacsorázott. Ez nem a romantikáról szólt, de a sörválaszték és kolbászok lenyűgöztek. Igazi idegenforgalmi nagyüzem az aranytömbök fölött.

     

     

Vacsora után villamosra ültünk újra és elindultunk egy következő érdekesség megkeresésére, ami újabb izgis söröző lett volna, de helyette a végállomáson egy hatalmas útépítés feltúrt részein bolyongtunk, majd egy óriási felüljáróról végtelen nagy terepasztalt fedeztünk fel. Alattunk rohantak a hosszú szerelvények egymást keresztezve alagútban, felüljárókon, több emeletnyi magasságban. Vicces volt óriási terepasztalként látni a valóságos vonatok mozgását.

A keresett sörözőt ugyan nem találtuk meg, de érdekes látványban volt így is részünk.

A napsütéses Zürich csodaszép, de esti kivilágításban is elvarázsolt bennünket.

Természetesen Zürichből is csak annyit láttunk, hogy megállapíthassuk; ide is vissza kell jönni hosszabb időre.

Szállodánkba visszaérve még éppen elkaptuk a meghirdetett jazz koncert végét és néhány számot élvezhettünk a remek zenéből. A kicsi éttermet megtöltötte a zenekar lelkes törzsközönsége és nem csak ők, de mi is nagyon jól szórakoztunk muzsikájukon. A dobos különösen jól verte a ritmust!

     

5. nap – 2016. október 28. PÉNTEK

Reggelre ébredve már az ötödik svájci napunkat kezdtük meg. Hogy szalad az idő ennyi látnivaló mellett! Elköszöntünk tehát a színes Zürichtől és délnek vettük utunkat a Lucern városa felé. Mindössze 52 km, úgyhogy alig 45 perc alatt megérkeztünk és igyekeztünk minél közelebb parkolni a városközponthoz, hiszen csak pár óránk van körülnézni itt is. Sajnos az idő rendkívül ködös volt, úgyhogy az útikönyvben olvasható csodás látványban egyelőre nem volt részünk.

Lucern városa a Vierwaldstatti-tó partján fekszik, és fenséges hegységgyűrű öleli körül. Itt a legfőbb közlekedést maga a tó biztosítja, és állítólag a helyiek valóban ezt ki is használják. Svájc talán legszebb tavának nevezett, ismertebb nevén Lucerni-tó évszázadokon át vonzotta azokat a látogatókat, akik a gyönyörű tájat és lélegzetelállító látványt keresték.

A Luzernt körülvevő Pilatus és Rigi hegyek, valamint a tó festői szépsége korán, már 1840-től a turizmus fellegvárává emelte a várost. Az első kis szálloda a Rigi csúcsának közelében 1816-ban nyitotta meg kapuját és az akkori hangulatot Mark Twain (1835-1910) örökítette meg emlékezetes módon az Útirajzok című útinaplójában (1890). A Rigi hegyet egyébként a „hegyek királynőjeként” is ismerik. Ott építették Európa első hegyi vasútját.

A 2118 méter magas Pilátus-hegyen van a Pilatus tó, amely egy monda szerint Pontius Pilatus nyugvóhelye, ezért a középkorban szigorúan tilos volt megmászni.

Az alpnachi oldalról a világ legmeredekebb fogaskerekű vasútja visz fel, a luzerni oldalról pedig egy Panorama-Gondelbahn és egy libegő. Luzernből az 1-es busszal 15 perc a „Pilatus” megálló, onnan 5 perc gyalog a „Talstation” megálló.

Már a 13. századba fontos kereskedelmi útvonal vezetett itt az Olaszország és Észak-Európa közötti áruk és utasok számára. A Gotthárd-hágón átvezető út 13. századi megnyitása óriási hajtóerőt adott a kereskedelemnek és a város fejlődésének.

Mára pedig itt épült meg 17 év alatt a világ jelenleg leghosszabb alagútja, az 57 km-es Gotthárd bázisalagút. Megépítésével az utazási idő jelentősen lerövidült. Korábban 3 óra 40 perc alatt érkeztek a vonatok Zürichből Milánóba. Ez az időtartam 2 óra 40 percre csökkent az új vonal teljes kiépítésével, amelyből mintegy 20 millió ember profitálhat.

Luzern legfőbb nevezetessége a Reuss folyón átívelő fahíd, az 1350 körül készült Kapellbrücke (Kápolna híd), amely 170 méter hosszú és a világ legidősebb fedett fahídja.

A híd nagy része 1993-ban leégett, de mivel 1960-ban renoválták és minden elemét gondosan regisztrálták, a tűzvész után rekonstruálni tudták. Ugyanakkor a 110 középkori háromszög alakú festmény többsége a tűz martaléka lett. Körülük mindössze 25 menekült meg.

  

A festmények Lucern és Svájc történetét, továbbá a város védőszentje, St. Leodegar és St. Mór életének jeleneteit ábrázolták. Az eredeti fesztényeket kitűnő másolatokkal pótolták, de a megmenekült képek elszenesedett keretei örökké árulkodnak majd a szörnyű pusztításról.

A híd közepén található Luzern egyik ismertetőjele, a nyolcszögletű alapra épült víztorony. A híd és a torony a város védelmi vonalának részét képezte, ezért a torony oldalán magasabbak a korlátok.

A híd mindkét oldalán pompázik a futó muskátli, a fák viszont már kopaszok, és sajnos őszi ködben úsznak a környező hegyek – és a nap sem süt még, de ígérgeti magát!

A hídon átkelve az Altstadt sétáló utcácskáin bámészkodtunk. A 12. századi St. Peters kapelléig jutottunk, ahonnan már a tó kezdődik. A forgalmas St. Peter híd választja el a folyót a tótól. Nyugat felé a folyóparton visz tovább az utunk, ahol a reneszánsz stílusban épült Rathaus (Városháza) áll. Az 1600-as évek elején épült árkádok alatt rendszeresen piacoznak még ma is.

     

     

Néhány lépésre tovább 1408-ban épült Malom híd (Spreuerbrücke) szeli át a folyót. Ez azért egy nagyon furcsa híd, mivel hasonlóan a leégett hídhoz, itt is festményekkel díszítették még 1635-ben, de milyenekkel? Haláltáncokkal; a középkori keresztény művészetben gyakori volt a halál motívum, amint a halál mindenféle embert magával ragad.

     

Elég bizarr ez ma, de ezzel az ijesztő középkori gondolkodással meglehetősen ellentétben áll a közeli jezsuita templom belső tere, amely kifejezetten gyönyörű.

A Jesiutenkirche 1672-ben épült és Luzern katolikus beállítottságát tükrözi.

     

Itt áll a folyó parton a Történeti Múzeum, mely elevenen és testközelből mutatja be a történelmet, de ez viszont zárva van.

Egy kellemes körsétát tettünk mire végre kisütött a nap és elkezdett kitisztulni az ég a ködöt elzavarva a hegyek elől, de sajnos már tovább is kell utaznunk, hiszen annyi még a látnivaló.

     

Bár közvetlenül a Rosengart Múzeum mellett parkoltunk, némi gondolkodás után nagy sajnálatunkra mégsem szántunk időt az itt látható híres Picasso és Paul Klee munkáira. A Rosengart család közeli barátja volt Picassonak, így nem csoda hogy műkereskedőként több művet meg tudtak tartani és végül a városnak adományoztak. Érdemes legközelebb mégis bemenni, hiszen Monet, Cézanne, Mattise, Miró és Chagall műveiben is lehet gyönyörködni itt.

Gyönyörű napsütésben indultunk el Lucernből Interlakenbe. Félúton megéheztünk és kerestünk egy romantikus helyet az ebédelésre, hogy elkölthessük úti elemózsiánkat. Keresve találhattunk volna szebbet, mint a Lungerni-tó. Ez egy mesés horgász paradicsom és közvetlenül a Horgász központ mellett ültünk le egy tó parti padra ebédelni.

     

Következő állomásunk Interlaken, ami egy óra alatt értünk el. Nagyon kedves kis szállást foglaltunk a városba, és hamar beszállásoltuk magunkat. Kaptunk bérletet a helyi buszokra és vasútra, úgyhogy azonnal ki is használtuk és elvonatoztunk a központba, ahonnan szerettünk volna felsiklani a város fölötti kilátóhoz, de nem volt szerencsénk, mert télen zárva. A mindössze 10 perces drótkötélpályás utazás Interlaken saját hegyére, a Harder Kulmra (1322 m) visz fel, ahonnan kb. 2,5 órás túrával lehet visszaérkezni a városba. Ennek hiányában csak egy rövidke gyalogtúrát tettünk a naplementét élvezve. Interlaken az extrém sportok központja, amik közöl a siklóernyőzés volt most népszerű, mert tele volt az ég tandemezőkkel. Csak úgy hullottak a város óriási mezőjére az égből.

Interlaken a Thuni-tó és a Brienzi-tó közötti keskeny földnyelven fekszi, amiket az Aare folyó köt össze, de tulajdonképpen a tavak a folyó kiszélesedései. Az Aare folyóval már Bernben találkoztunk, de itt káprázatos zöld színben pompázik. Hatalmas hegyek ölelésében megbúvó nem túl látványos település, de a környék csodás látnivalóinak kiindulópontja. Itt már 1690-ben elkezdődött a turizmus, amikor Frederic Albert őrgróf a Jungfrauhoz látogatott. Olyan kiválóságok követték, mint Goethe, Mark Twain, Mendelssohn és Richard Wagner. Interlakenben található az ország első idegenforgalmi múzeuma.

 

Végig sétáltunk a város főutcáján a Schloss Interlakenhez, amit kolostorként alapítottak a 12. században, ma pedig ónfigura-kiállításnak ad otthont. A japánkertben óriási aranyhalak úszkáltak a vízben és vicces volt, hogy amint megláttak bennünket csapatostul közeledtek valószínűleg valami finomság reményében.

A város közepén álló mezőre érkeztek a tandem siklóernyősök a legelésző svájci tarka tehenek közé. Körben hófödte csúcsok fehérlettek, amiket vörösre festett a naplemente. Mit ne mondjak, ez így leírva tömény giccs, de a valóságban – meseszép csoda.

Átsétáltunk Interlaken szépen kivilágított óvárosi központjába, majd visszafelé éttermet kerestünk vacsoránkhoz, de közben kereszteztük a vasutat. Érdekes élmény, hogy egészen szűken egy vágányon száguldoznak keresztül a házak között a vonatok.

  

Ha alkalmunk adódik, mindig helyi ételkülönlegességeket választunk, így most is „könnyű” sajttal sült csülköt ettünk öntött vas tálban tálalva és persze csapolt sört kortyoltunk hozzá.

6. nap – 2016. október 29. SZOMBAT

Hatodnapra ébredtünk és belakmároztunk a kicsi szálloda gazdag reggelijéből, majd összecsomagoltunk és elindultunk felfedezni a környéket. Az eddigi városlátogatások után természetjárás következett, de még nem határoztuk el, hogy az ezer dolog közül mit nézzünk meg.

Először Grindelwald felé vettük az irányt, mert a tervezett úti célunk a 3000 méter magas Schilthorn, mely az egyik James Bond film, az „Őfelsége titkosszolgálata” helyszíneként is világhírre tett szert. A hegyen egy nagyon kellemes, forgó étterem, a Piz Gloria is megtalálható, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a környező hegyekre a világörökség részét képező Jungfraura, de látható még a Mönch, az Eiger, s még további, több mint 200 gleccser, hegy és tó.

     

     

Bevallom megijesztett a félelmetes magasságban futó drótkötélpálya, de ráadásul iszonyú tömeg állt sorban a feljutáshoz. Szerencsére mi rengeteget síelünk csodás hegyek között, bár biztosan a Jungrau lenyűgözőbb mind közül, mégis úgy döntöttünk, hogy inkább másfajta csodát látogatunk meg, így a Trümmelbach-vízeséshez autóztunk.

A kontinens egyetlen, hegy gyomrában megbúvó vízesésrendszere a trümmelbachi, amely összesen tíz szakaszból áll. Nem véletlenül az UNESCO természeti világörökségének része. Alagútlifttel lehet felmenni egy darabon, majd a legfelső vízeséshez csak gyalogszerrel lehet feljutni, hogy onnan aztán lefele haladva – alagútban s hasadékokon át kísérhessük a víz útját.

Már a lift is nagyon különleges, hiszen egyszerre 40 fő szállíthat és 60 másodperc alatt 100 méter szintkülönbséget küzd le. Az út hossza 105 méter. Különlegessége, hogy a házakban megszokott függőleges liftaknához képest ennek ferde az aknája. Egészen pontosan 45 fokos. Ráadásul a hegy belsejében működik, és kedves magyar legény a liftes fiú. Másik kellemes meglepetésként jól elbeszélgettünk és a túránk végére további izgalmas túrák összeírását ígérte nekünk.

     

     

A vízesés rendszert az Eiger, a Mönch és a Jungrau körüli hatalmas gleccserek táplálják és május és szeptember között, amikor a hó és a gleccser elolvadt, másodpercenként 20 ezer liter víz zúdul át a sziklák résein – évente több tízezer tonna törmeléket bontva ki a hegyből.

     

Elképesztő látvány és élmény volt, főleg hogy csupán ketten voltunk, mert a tömeget  a Schilthornhoz vezető liftnél hagytuk.

A magyar liftes fiatalember javaslatára a környék másik csodaszép kirándulóhelyére autóztunk, az Aareschlucht-hoz, vagyis az Aare folyó szurdokához.

Hatalmas sziklafalak, mélyen robogó, sebes vizű, érdekes színű folyó, egészen összeszűkülő átjárók, barlangok, klasszikus fa-hidak a sziklához rögzítve – ez az Aareschlucht. Így késő ősszel viszont éppen csak csordogált a folyó. Az Aare szurdokát 1888-ban tették járhatóvá. 1912-ben éjszakai világítást is kapott, mely a mai napig működik. A szurdok hossza 1400 méter, kb. 45 perc alatt járható végig. A legszűkebb részen csupán 1 méter széles.

Nem nagyon meglepő módom most sem a szokványos utat választottuk, hanem felautóztunk a szurdok fölötti Marmorbruch hegyi vendéglőhöz, ahonnan egy órácskát kirándultunk és fentről gyönyörködtünk a szurdok mélységében. Sajnos a hotelecske és az étterem zárva volt, de kis sétával elértük a hajdani márványbányát, amely 1730-1903-ig üzemelt.

Fantasztikus és egyszerre félelmetes volt a szikrázó napsütésben a mély szurdok fölött kirándulni. A hatalmas mélységben alig csordogált most az Aare, itt fönn pedig vastag moha borította a hatalmas sziklákat. Nem lehet mindent szavakkal leírni, de még a fotók is csak alig tudják megmutatni azt a gyönyörű tájat.

     

     

  

     

Elhagyva a mesebeli szurdokot festői napsütötte svájci tájon haladtunk következő úti célunk felé.

A Thun-tó festői partján folytattuk utunkat. A tó tulajdonképpen maga az Aare folyó tóvá szélesedett része. Az Aare Svájc leghosszabb folyója, amely az utolsó jégkorszakban alakult ki. A tó partján több kastély is sorakozik, amelyek hajókirándulás keretén belül is meg lehet látogatni, hiszen1835 óta személyszállító hajók közlekednek a tavon.

Az első látnivalónk a Thun-tó felett  fekszenek St. Beatus mészkőbarlangjai: természet több millió éves csodája, amely ámulatba ejti a látogatókat. A legenda úgy tartja, hogy itt talált egykor egykor menedéket St. Beatus, aki a legenda szerint elkergetett egy sárkányt innen a 6. században. Még ma is csodálatos látványt nyújtanak a szakadékok, a lenyűgöző csarnokok és vízesések.

  

A festői szépségű táj azonban óriási titkot rejt a vízfelszín alatt. A tó fenekén ugyanis temérdek fegyver fekszik. A 4600 tonnányi harci eszköz nagy része a két világháború között került jelenlegi helyére. A szövetségi állam akkori vezetése ugyanis azon az állásponton volt, hogy a közeli fegyvergyárakból származó, számtalan hibás vagy leselejtezett robbanószer szárazföldi tárolása életveszélyes, ezért úgy döntöttek: lesüllyesztik ezeket a tó aljára. Hasonló módon vált hulladéklerakóvá sok más alpesi állóvíz is.

Meseszép autóúton jutottunk el Oberhofen kastélyához, amely a 13. század elején épült közvetlenül a tó partjára. A legkorábban ismert tulajdonosáról Oberhoref grófról kapta a nevét, de a századok során többször cserélt gazdát és rengetegszer átépítették, míg végül egy amerikai ügyvéd William Maul Measey (1875-1967) 1940-ben alakította ki a kastély és a csodaszép park jelenlegi állapotát. Majd 1952-ben a Berni Történelmi Múzeum Alapítványának adományozta, akik azóta múzeumként és étteremként üzemeltetik. A kastély kápolnája állítólag rendkívül népszerű esküvői helyszín és bizonyára a meseszép park ad helyet ilyenkor a fotózásnak is.

     

     

Thun kedves negyven ezres kisváros a két ágra szakadó Aare folyó partján, éppen ott, ahol kilép a Thuni-tóból. Neve kelta eredetű és azt jelenti „erődített város” (Dudum). 1819-ben itt katonai iskolát alapítottak, amely végül az ország legnagyobb kiképzőközpontjává nőtte ki magát.A belváros meglepően hasonlít Bern képéhez, csak jóval kisebb kivitelben. Ugyanolyan két emeletes árkádos házsor húzódik kétoldalt, mint ott és a pincelejáratok is meglepően ugyanolyanok. Szerencsére ezt napsütésben és szinte melegben sétálhattuk végig, oly annyira, hogy az egész város az utcán volt és a nagy tér megtelt borozgató emberekkel.

A kristálytiszta kékeszöld Aare folyót természetesen itt is egy fedett fahíd íveli át, ami már szinte kötelező városkép elem Svájcban.

     

     

A városképet messziről a hegyen álló vár uralja. A Dukes által épített (1180-1190 ) hatalmas várkastély a Thun várhegyére építették. 1218-ban a Zähringen gróf örökölte és 1384 Bern tulajdonába került. Maga a vár tulajdonképpen egy 28 méter magas terjedelmes lakóbástya, amely 1180 és 90 között épült. Máig tökéletes állapotban áll az épület, melynek lovagterme az ország legjobb állapotban megőrzött ilyen típusú reprezentációs célú terme. A kastély 4 tornyából – melyekben 1920-ig börtön üzemelt – gyönyörű kilátás nyílik a környékre, így az Alpokra is. Termeiben történeti múzeum kincsei csodálhatók meg.

A város különleges nevezetessége a világ legrégibb körképe, amely Thun Panoráma Schadau Parkban van elhelyezve a Thun Művészeti Múzeumban. A bemutatott panoráma festményt 1809 -1814 között Marquard Wocher művész készítette. Ez egy kör alakú képen mutatja be Thun városát. A hatalmas festmény, kb. 7,5 m magas és 38 m hosszú (összehasonlításképp a Feszty körkép 15×120 méteres), mutatja be részletesen a mozgalmas, kora reggel nyüzsgő várost oly módon, hogy a festő egy háztetőn ül az Óváros közepén. Ez a szokatlan perspektíva lehetővé teszi a látogatónak, hogy egy intim betekintést kapjon. Sajnálatos módon a különleges festmény kissé unalmassá sikeredett a kor emberei számára, így a festő nem tudta eladni képét. 70 évesen teljesen elszegényedve halt meg.

A gyönyörű meleg napsütésben alig találtunk helyet a zsúfolt téren és éttermekben, de végül közvetlenül a folyó parton ebédeltünk.

Estére Lousanne-ban vacsorára vártak minket, így útnak indultunk, s bár autópályán is mehettünk volna, mi a rövidebbnek látszó, de kalandosabb és kacskaringósabb svájci tájat választottuk, és nem csalódtunk a látványban.

A végére természetesen eltévedtünk és a sötétben egy útépítéses útlezárásba keveredtünk, ahonnan alig találtuk meg a helyes utat Lousanne-ba.

Végül majdnem 9 órára érkeztünk a megígért 8 helyett. A vacsora elhűlt, a háziasszony csalódottan szabadkozott, de velünk nem tudott „kiszúrni”, hiszen éhesen és – akármit is mondott -, pazar vacsorát fogyasztottunk el.

7. nap – 2016. október 30. VASÁRNAP

Másnap reggel volt Lausanne Maraton 2016. Szikrázó napsütésben futhattak a résztvevők, köztük háziasszonyunk is, aki a nordic walking versenyen vett részt.

Ebédelni egy helyen tó parti kisvendéglőbe mentünk és fantasztikus helyi halas specialitásokat fogyasztottunk.

Majd ellátogattunk a Lausanne Egyetem területére, ahol először a világhírű óragyártóról, a Rolexről elnevezett oktatási központba mentünk el: Rolex Learning Center. A különleges épületet a kortárs építészet egyik legismertebb, stílusteremtő műhelye, a japán SANAA építésziroda két építésze Kazuyo Sejima és Ryue Nishizawa tervezte. A 20 ezer négyzetméteres tömb lényegében egyetlen téglatest, amely szokatlan gesztussal itt-ott elemelkedik a talajtól, átjárást és átlátást engedve a belső udvarok felé. Ennek a rendbontó viselkedésnek köszönhető a belső furcsasága is, amely a vízszintesekhez és szögekhez szokott szemnek a természetes táj illúzióját teremti meg, hiszen a SANAA szerint a helyi táj domborzata, lankái ihlette meg a tervezőket.

     

     

A talajtól elrugaszkodó, alig néhány látható támasszal erősített épület a belsőben is ugyanezt a ritmust veszi fel: völgyek, dombok tagolják. Az egész úgy néz ki, mint egy óriási ementáli sajt.

Az épület 2010-ben nyílt és helyet ad a félmillió kötetes könyvtárnak, valamint oktatólaboroknak, de emellett nemzetközi kulturális központként is működik.

„Bármily egyszerűnek is tűnik, az épület szerkezete jelentős kutatásokat igényelt, amelyekhez a SANAA szerkezeti mérnökök és informatikusok egész gárdáját hívta segítségül. Az épület lényegében két betonhéjból áll: a kisebbik négy, 30-40 métert átívelő árkádon nyugszik, míg a nagyobbikat hét ív biztosítja, amelyek 55-90 méternyi távolságot ívelnek át. Az íveket hetven, a föld alá rejtett kábel merevíti. A felhasznált alapanyagok közül a vas és a fa emelkedik ki; bár első pillantásra ez nem tűnik fel, csak a padló készült betonból, a tető pedig fa- és fémszerkezetű. A mindenütt párhuzamosan futó mennyezet és padló elkészítéséhez 1400 különböző öntőformára volt szükség; az egységes struktúra eléréséhez pedig két napig, folyamatosan dolgoztak a betonozáson. Természetesen az oldalhomlokzatokat burkoló dupla üvegtáblák is egyedileg szabottak, illetve egymástól függetlenül mozgathatóak a fémkeretekben.

Az épület megfelel a legmagasabb svájci környezettudatossági szabványoknak. Energiafogyasztása alacsony, a termek mindegyikét természetes napfénnyel is be lehet világítani. Az étterem és a könyvtár kivételével a természet gondoskodik a szellőzésről is. Az üzemeltetéshez az egyetem területén negyedszázada működő talajszonda-rendszert vették igénybe, amely világinnovációnak számít.”

Különös figyelemmel jártuk végig a hullámzó tereket, mivel a SANAA tervezte a Budapesti Új Nemzeti  Galéria épületét, amely a Városligetben a PECSA helyén épül, és hatalmas viharokat kavar már most. Mindenesetre a rendkívül különleges épület Lousanne-ban sok kíváncsi turistát is vonz, pedig „csak” az egyetem egy épülete.

     

Még sétáltunk egy keveset az Egyetem területén és döbbenten tapasztaltuk itt is, hogy gazos és ápolatlan a parkja. Itt Svájcban ez meglepő és furcsa számunkra, de megtudtuk, hogy nem véletlen jelenség különösen a biológia kar közelében.

Az utóbbi évtizedekben a rend odáig “fajult”, hogy a pedáns fűnyírástól az ökológiai egyensúly felbomlani látszik és rohamos pusztulásnak, kihalásnak indultak a rovarok, ami a madarakra és így az egész állat és embervilágra is végzetes hatással lehet. Nem tudom, hogy ez a gazos környezet lenne a legjobb megoldás, vagy sem. Mindenesetre furcsa és ezek szerint tudatos környezetvédelem az évente mindössze kétszeri fűnyírás.

A gyönyörű napsütéses idő arra késztetett bennünket, hogy kirándulni induljunk a Genfi-tó partján Montreux felé. A Genfi-tó Közép-Európa második legnagyobb területű édesvizű tava a Balaton után. 580 km²-es vízfelülete csak 14 négyzetkilométerrel kisebb, mint a Balatoné. A tó 60%-a Svájchoz, 40%-a Franciaországhoz tartozik. Átfolyik rajta az Alpokból a Földközi-tengerbe igyekvő Rhône folyó. Érdeklődve figyeltük, hogy itt nem tilos a motoros hajók üzemeltetése, de kiderült, hogy a mivel tulajdonképpen a tó egy folyó, bár állítólag a Rhône -nak 11,4 évre van szüksége, míg megteszi ezt az utat a tavon keresztül. Sosem fagy be, ráadásul az átlagos mélysége 154,4 m, sőt a legnagyobb mélysége éppen Lausanne-nál eléri a 310 métert is. Nem csoda hát, hogy kristálytiszta a vize. (Balaton: legnagyobb mélysége 12,5 m – míg átlagban 3 – 3,6 m )

A Genfi tavat 20 000 évvel ezelőtt még 600 méter vastag jég takarta, majd az Alpokból lefutó gleccserek vájták ki a tó medencéjét.

A tó történetében számon tartják az un. Tauredunum katasztrófát, amely során 563-ban a Wallisban (Valais) hegy földcsuszamlás következtében a tóba szakadt, s egy Genfig kiható 13 méter magas árhullámot (cunamit) idézett elő. Ennek során a kőzápor több falut elpusztított, s az árhullám elöntötte először Lausannet, majd Genfet is, ahol többek között lerombolta a Rhône még a rómaiak által épített hídját is.

De Első állomásunk Vevey bájos fürdővároska.

Ez a svájci Riviera, és tényleg. Ráadásul a klímája kedvez a szőlőtermesztésnek,  amit már a rómaiak kihasználtak és a 12. században Lavaux régiójában kialakított teraszos művelésű szőlőültetvények 2007. évben bekerültek az Unesco Világörökségi helyszínei közé. Fantasztikus látvány a már őszbe hajló leszüretelt szőlőtőkék végtelen sora a dimbes-dombos tájon.

Ez a szülőhazája a tejcsokinak is, mert itt élt a 19. század végén Henri Nestlé, aki feltalálta a tej porítását, amelynek segítségével Daniel Peter feltalálta a tejcsokit. Azóta ez a Nestlé központja.

Vevey és Montreaux környéke tele van történelmi sztorikkal és hírességekkel.

Vevey tóparti rózsakertjének közepén áll Chaplin bronzszobra, vele szemben pedig egy óriási 8 méter magas villa áll ki a vízből, melyet az Alimentarium, a Nestlé egykori központjában működő Élelmiszer-múzeum tizedik évfordulójára állítottak, s mára Vevey szimbóluma lett. Ez a gigantikus villa volt a Lousanne Maraton jelképe, mert eddig tartott a táv, és mert valószínűleg a Nestlé a fő támogatója a rendezvénynek.

Állítólag csak a 19. század nyitotta ki a helyiek szemét a természeti szépségre, a tó gyönyörűségére és a körülölelő hegyek varázsára. Érdekes módon addig a tónak hátat fordítottak a háza. A táj szépségében gyönyörködve érthető, hogy rengeteg híres ember és sztár járt vagy élt itt hossza- rövidebb ideig.

• Audrey Hepburn 30 évet élt itt közösen 2 gyermekével és élettársával Tolochenazban 1993-ban bekövetkezett haláláig. Háza a La Paisible ma is privát tulajdon, és nem látogatható, de sírja a helyi temetőben felkereshető.
• Charlie Chaplin, az örök emlékű színészóriás utolsó 25 évét élte le itt ahol feleségével és 8 gyermekével a hegyoldali kis faluban,  Corsier sur Veveyben.
• Chillon-i kastély Lord Byront ihlette alkotásra a Chillon foglya című művében. Megénekelte a Genfi Szent Viktor kolostor rendfőnökének, Bonivardnak a történetét, aki 1532-től 4 évig egy oszlophoz láncolva raboskodott itt a pincebörtönben, mivel Genf függetlenségét támogatta.
• Villeneuve-ben vendégeskedett Victor Hugo és Mahatma Gandhi, Richard Wagner és Csajkovszkij,  Ray Charles és Ella Fitzgerald.
• A Queen frontembere Freddie Mercury annyira beleszeretett a Montreaux városba, hogy a hetvenes évek végén házat vett itt és egy stúdiót is alapított. A híres jazz-fesztivál mellett 2003 óta Freddie Mercury fesztivált is rendeznek.
• Jean-Jacques Rousseau Új Heloïse című műve is világszerte ismertté tette a XVIII. századi Montreux-t és környékét.
• Montreaux-ben koncertezett 1971 decemberében Frank Zappa, amikor az leégett. Ez az esemény ihlette a Deep Purple Smoke On The Water című számát. Igen, a címben szereplő vízfelület a Genfi-tavat jelenti.
• Veveyben, az Hôtel des Trois Couronnes-ben állandó vendég volt Thomas Mann, Andersen, Erzsébet királyné, az orosz cár, a perzsa sah, a holland király, a görög királynő is.
• Dosztojevszkij kedvenc helye pedig a Montreux melletti Hôtel Les Narcisses volt, ahol szívproblémái miatt kezelték.
• és a Forma-1-es pilóták is kedvelik a környéket, köztük Alain Prost és Lewis Hamilton is él, de a szegény Michael Schumacher is itt „gyógyulgat” az otthonában.

Rettenetesen belefeledkeztem a hírességek felsorolásába és történeteik elmesélésébe mire Chillon várához érkeztünk. Szerintem ez a tó leglátogatottabb látványossága, évente 300 ezer turista jön ide.

A 11. századtól a Savoyaiak csaknem 300 évig uralták a teljes Genfi medencét, valamennyi kereskedelmi útvonallal egyetemben. Uralmuk szimbólumaként építették a 13. században a Montreaux mellett a tóba benyúló Chillon várát, amely ma a tó legnevezetesebb turisztikai célpontja, ami eredetileg az Olaszországba vezető katonai út őrzésére és elzárására épült és így hiánytalanul teljesült árumegállító és vámszedő joga is.

A vár a Savoyai grófok és hercegek számára ideiglenes rezidenciaként szolgált, és a várispánok állandó lakóhelye volt. Az uralkodók állandóan úton voltak, hogy területeiket személyesen ellenőrizzék, és az évszakok is befolyásolták nomád életüket: voltak palotáik, amik télen lakhatatlanok voltak, és voltak, amik egy bizonyos tevékenységre – például vadászatra – bizonyultak leginkább alkalmasnak. A grófok és hercegek együtt utaztak hatalmas udvartartásukkal, vagyis közvetlen kíséretükkel, megszámlálhatatlan szolgáikkal és tisztviselőikkel. Mindent magukkal vittek, hogy otthonossá és kényelmessé tegyék ideiglenes szállásaikat, ugyanis a számukra fenntartott szobák és termek távollétükben üresek voltak, azokat zárva tartották. Chillon minden alkalommal egy várispán felügyelete alá került, aki rendszerint a savoyai nemességből származott. Ő volt a helyőrség parancsnoka, ítélkezett, vámot és uradalmi adót szedett.

A 14. századtól megváltozott a helyzet: Chillont, mint gazdasági székhelyt felváltotta Chambéry és ettől kezdve a bevételeket ott könyvelték és tárolták.

A reformáció viharos időszakában a Savoyaiak a berniekkel és genfiekkel harcolva hat évig (1530‑1536) fogva tartották Francois Bonivard genfi apátot, mert a reformációt és Genf függetlenségét támogatta. Az első két évben egy toronyszobában őrizték; később a herceg parancsára levitték a pincében lévő sötét tömlöcbe. A cella kőpadlóján ma is látható a fogoly lábnyoma. A fogva tartott apátról szól Lord Byron A chilloni fogoly című műve. Ezzel ért véget a Savoyaiak 300 éves uralma és megkezdődött a berni fennhatóság.

A 18. századra a vár már elavult lett kényelmi szempontból, de a romantika időszaka rajongott a középkorért, így Chillont újra népszerűvé tette. Számos neves személyiség, korabeli író és költő kereste fel és tett róla említést művében.

Byron hatására sokan voltak kíváncsiak a várra, de eleinte a termeket csak csendőrök felügyelete mellett lehetett megnézni, akiket ideiglenesen várőrként alkalmaztak mindaddig, amíg fel nem váltották őket hivatalos múzeumvezetők.

A 19. században a várat le akarták bontani, hogy köveit a vasútépítéshez felhasználják, de egy történelem iránt érdeklődő képviselő heves tiltakozásával megakadályozta azt. A 20. század elején a kanton egy restaurálási projekt keretében megpróbálta visszaállítani az építményt eredeti állapotába.

A vár egy fahídon közelíthető meg, ami a 18. században egy felvonóhíd helyére épült. Az épületegyüttes 25 épületből áll, amik három udvar körül csoportosulnak és kettős falrendszer védi őket. Az udvarok egymásból nyílnak: az első udvaron valamikor élénk forgalom uralkodott, a második a várgondnok udvara és a harmadik kizárólag Savoya hercegeinek és grófjainak, valamint kíséretüknek fenntartott udvar volt. Napjainkban rendszeres előadások és szórakoztató műsorok színhelyei.

A vár földalatti boltíves kamráit évszázadokig börtönként használták; a boltozat a 13. századi nagy gótikus katedrálisokra emlékeztet. A Savoyai-ház uralkodói a legveszélyesebbnek ítélt politikai foglyokat láncoltatták a pillérek kovácsoltvas karikáihoz.

     

A várban négy díszterem van, amelyek ablakaiból gyönyörű kilátás nyílik a Genfi-tóra. Savoya urai lármás ünnepségeket rendeztek ezekben a termekben, míg a berniek az igazságszolgáltatás és törvényhozás ügyeinek megvitatására használták.

A legszebb szoba – camera domini - természetesen Savoya hercegének volt fenntartva: a 14. századból származó falfestmények az állatvilág szimbolikus világába vezetik a látogatót.

Chillon kápolnája egy építészeti remekmű; falfestményei a 14. században készültek. A kanton azon kevés egyházi építményeihez tartozik, amelyek túlélték a reformáció pusztításait.

A vár a tó felőli oldalon hercegi lakosztály, a hegyek felé erőd: tornyok, kettős védőfal rendszer, árkok és őrtornyok tették védetté az épületegyüttest minden lehetséges külső támadással szemben.

Estére értünk vissza Lousanne-ba, és hagyományos svájci vacsorát kaptunk búcsúesténken; rakletteztünk.

A raclette tipikus svájci eledel, a „szegény ember eledele”. Eredetileg a svájci Wallis kantonból származik, és a hagyományok szerint több mint négyszáz éves. A népmonda a havasokon élő pásztorok eledeléről beszél: a tél vége felé, amikor már fogyóban volt a szalonna meg a kolbász, már csak krumplival, savanyú uborkával és száradt sajttal kellett beérniük. Egyszer – túl közel ülvén a tűzhöz – az egyik pásztor kezében megolvadt a sajt. Miután az utolsó ízletes darabot nem akarta elkótyavetyélni, inkább a főtt krumplira folyatta – és íme a véletlen egy új svájci ételt szült. A francia racler szó magyarul azt jelenti, gyalulni.

A klasszikus, hagyományos rakletthez feltétlenül héjában főtt burgonya és savanyú uborka dukál, de mi variáltuk mindenféle egyéb finomsággal és leöblítettük jó néhányszor finom borokkal…

     

8. nap – 2016. október 31. HÉTFŐ

Lousanne-ra utolsó nap már nagyon kevés időnk maradt, de legközelebb alaposan bejárjuk.

Régi városközpontja egy magaslaton épült ki, házai teraszosan emelkednek a tó víztükre fölé. A tópart és a legmagasabb városrész között 480 m a szintkülönbség. Mindössze 125 ezer lakosa van, de ezzel Svájc 4. legnagyobb városa, egyetemi és kulturális központ, de Svájc sportközpontja is egyben. Ez a világ „olimpiai fővárosa”. Itt székel ugyanis 1915 óta a NOB és tizenöt egyéb nemzetközi sportszövetség.

Lausanne egyik legnépszerűbb látnivalója, az Olimpiai Múzeum, mely Juan Antonio Samaranch, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egykori elnökének kezdeményezésére jött létre 1993-ban. Láthatók itt a győztesek aláírásai, dokumentumok, felszerelések, érmek és trófeák, összesen több mint 1000 tárgyból áll össze a három szintet elfoglaló kiállítás.

A modern kori olimpia megálmodója Pierre de Courbertin báró (1863-1937) volt, aki francia arisztokrataként történész volt és imádta az ókori görögöket. Hitt az intellektus és a test kölcsönös fejlesztésében és sikerült elérnie, hogy 1896-ban Athénban megrendezték az első újkori olimpiát.

Az óváros központjában, Lausanne három dombja egyikén áll a varázslatos látványt nyújtó Notre Dame katedrális, Európa egyik legszebb gótikus épülete. A templom a 13. században épült és 1275. október 20-án X. György pápa szentelte fel Habsburg Rudolf jelenlétében. Protestáns katedrálissá évszázadokkal később, 1523-ban lett. Állítólag még ma is minden éjjel 22 óra és 2 óra között a toronyból az éjjeli őr minden órában kikiáltja az időt.

Most a mi svájci időnk is lejárt….

Úgyhogy ezzel a csodálatos épülettel utunk végéhez értünk – EGYELŐRE!