Immár negyedik alkalommal indult a céges vitorlás túra. Akkora nagy volt a lelkesedés és a jelentkezés, hogy négy hajónyi legénység gyűlt össze. Előzetes kapitányi és első tiszti megbeszélések alkalmával kialakult a hajók legénysége és leánysága. Mindenki nagyon készült az útra, kiosztódtak a feladatok, a bevásárlási listák és elkezdődött az otthoni felkészülés. Ki-ki összecsomagolta a személyes dolgait, és családonként az eszméletlen mennyiségű kaját.

Az utazás egyénileg szerveződött. Az út igen hosszúnak ígérkezett, mert több mint 1000 kilométer a behajózási kikötő, ezért mi öten egy nappal korábban indultunk Budapestről. Terveink szerint útközben megálltunk Velencében és ott is éjszakáztunk.

1.       nap

Nem indultunk nagyon korán és tempósan haladva Szlovénián keresztül kora délutánra érkeztünk Velencébe, ahol gyorsan megtaláltuk a szállásunkat. Nagyon praktikusan a szállótól mindössze 750 m-re található a busz- és villamosmegálló, ahonnan 20 perc alatt Velencébe, a Piazzale Roma térre értünk. Néhány évvel ezelőtti kirándulásunk alkalmával már megismertük a helyi szokásokat, így a szállodában vásároltunk napi jegyet, ami érvényes a villamosra, buszra és a vízibuszra is, vagyis a vaporettókra.

Velence történelmi városrészét egy fordított S alakú csatorna, a Canal Grande (Nagy Csatorna) szeli át, amin hatalmas vízi forgalom bonyolódik. A vízibuszok, vízi taxik, és a számtalan gondola szinte hihetetlen kuszaságban kerülgeti egymást. A Canal Grande tehát a város fő közlekedési útvonala, ami 3 km hosszúságú és átlagosan 4-5 méter mély. Több mint 100 palota, illetve több templom sorakozik a két partján.

Minden városról szeretek átfogó képet kapni mielőtt bebarangolom. Ismerni szeretem a kialakulását, történelmét, hogy bele tudjam magam képzelni a különböző korok világába. Velence most különösen izgalmas ebből a szempontból, hiszen csak rövidke időnk van az áttekintésre, és csak belekóstolni tudunk egy délután alatt a város hangulatába.

Velence az Adriai-tenger északi részén lévő mocsaras Velencei-lagúnában, 118 kisebb-nagyobb szigeten fekszik. A szigetvilág valamivel több, mint 7 km²-re terjed ki. Velence létrejötte mind a természet, mind az ember munkájának köszönhető: a lagúnák és szigeteik a legutóbbi jégkorszak hatalmas folyamáradatainak és a tenger munkájának állandó összecsapásából származnak.

Az Alpokból lezúduló gleccserek által szaggatott köveket, törmelékeket az Adria hullámai a part előtt szétteregették, így a nyílt tenger és a partok lapályaiba nyúló sekélyebb tengerrész között hosszú szigetek és nagy turzások jöttek létre. Így született meg a lagúna, amely 6–10 km szélességben ékelődik a nyílt tenger és a szárazföld közé. Mivel itt érvényesül a tenger kismértékű apály-dagály hatása, így vize együtt él az Adriával, nem mocsarasodik el.

     

A 6. században a népvándorlás zűrzavara elől egyre többen menekültek a lagúnák szétszórt szigeteire, ahová már nem ért el a szárazföldet meghódító lovas népek tényleges hatalma. A letelepültek itt halászattal és sólepárlással keresték kenyerüket, korszerűen művelték szigeteik földjeit és vezetőiket, a tribunokat maguk választották.

Néhány száz év alatt a primitív közösség már nagyobb egységbe tömörült, a szigetek benépesültek, kénytelenek voltak a lagúnák rovására terjeszkedni, feltöltve azok vizét a behordott földdel és az ideszállított kövekkel. A szigetek közti szorosok csatornákká kezdtek szűkülni. A mai városközpontban, a Rialto szigeten kialakult a város magja. A lakosság osztályokra kezdett tagozódni. A halászok és hajósok élénk kereskedelmi forgalmat teremtettek a Lombardiai-síkság és a szemben fekvő dalmát partok között, gazdag kereskedődinasztiák nőttek fel. A szigeteket kormányzó tribunok rendszerint a legtekintélyesebb 20–30 családból kerültek ki. Ezen közösség azonban állandó hadakozásra kényszerült az isztriai és dalmát kalózokkal szemben, és emellett hol a frank Kis Pipin király, hol a ravennai bizánci császári helytartóság ellen kellett védekeznie.

    

A közös érdekek szorosabbra kovácsolták a szigetek közösségeit, a communákat, tribunjaik 697-ben közös vezetőt választottak, Paolo Lucio Anafesto személyében. Ő volt az első dózse, és ezzel megkezdődött a Velencei Köztársaság 1100 évig tartó külön élete. 

827-ben hazahozták Szent Márk evangélista hamvait Egyiptomból, ahova még Szent Péter küldte a pogányok megtérítésére. Ott halt mártírhalált. Ő és szárnyas oroszlánja azóta Velence szimbólumává vált, sőt egy időben maga az állam Szent Márk Köztársaságnak nevezte magát.

    

A történelmi Velence, amely a középkorban 200 ezres lakosságával még Európa egyik, ha nem a legnagyobb városa volt, ma súlyos demográfiai problémákkal küzd. A turizmus miatt elképesztően magasra emelkedtek a jobb állapotban lévő ingatlanok árai, ami miatt a lakosság értékesíti lakásait és kiköltözik a szárazföldre. A kevésbé értékes lakások egyre rosszabb állapotba kerültek, ezért ezeket is elhagyták a tulajdonosai. Ezzel egyre inkább elöregedik, majd végül állítólag 2050-re elnéptelenedik majd a város.

Velence épületeit egymáshoz közel álló, vörösfenyőből készült cölöpökre építették, amelyek belenyúlnak a tengerfenék homokos és agyagos rétegeibe is, közel 8 méter mélységig. Ez a fa a víz alatt nem rothad el. A cölöpök felett isztriai mészkő képezi az épületek alapjait. A házak megtámasztására használt fákat a mai Szlovénia nyugati területein vágták ki, ezzel ezen régiók sivárságát okozva. A pillérek nagy része sok évszázad után még ma is érintetlen.

A belvárosi területet kb. 100 csatorna szeli át. A kisebb csatornák rio elnevezést kaptak. A kis szigetekhez hozzáépültek oldalról a terek és utcák, és évszázadok alatt váltak szűk riókká. A csatornákon hidak ívelnek át, melyből több mint 400 található Velencében. A hidakat többnyire isztriai kőből és téglából készítették, nevük ponte, esetleg pontine.

Felszálltunk hát az első vaporettóra, ami minden állomáson és megállóhelyen megáll, de pont ezért jó városnézésre. Hihetetlen mennyi vízi jármű kerülgeti egymást ütközés, sőt koccanás nélkül ügyesen lavírozva. A hagyományosan fekete gondolákat hosszú evezőlapátokkal manőverezik a gondolieri-k. TUDTAD?, hogy a gondolák azért fekete színűek, mert eredetileg szurokkal tették vízhatlanná őket? Később ugyan elkezdték színesíteni, díszíteni, de 1562-ben betiltották ezt a hívságot. Számomra az is újdonság, hogy a hajók teste aszimmetrikus, ami semlegesíti az evezést. A hajóorr bal oldali hajlata 24 cm-rel szélesebb a jobbnál, e nélkül a hajó csak körbe forogna. Ezért olyan ügyesek ezek a gondolieri-k, akik boszorkányos ügyességgel fordulnak be a keskeny sikátorokba.

    

A Canal Grande-t hét szakaszra osztja az útikönyv és szinte minden palotáról csodás történeteket ír. Bálokról, velencei családokról, híres történelmi személyekről szólnak a mesék, legendák, amik végignézéséhez, és elmeséléséhez mégsem elég lassú ez a vaporetto. Így aztán csupán a gótikus, reneszánsz és barokk épületek látványának adtuk át magunkat a ragyogó napsütésben és élveztük a nyüzsgő Velence hangulatát a Szent Márk térig. A San Marco piazza Napóleon szerint „Európa legelegánsabb fogadóterme”, bár mostanság inkább a legforgalmasabbnak mondanám. Kétségtelenül impozáns tér luxus hotelekkel, vendéglőkkel, három színházzal, palotákkal és a Szent Márk Bazilikával, a Dózse palotával, no meg a Campanile magas tornyával. Mindenbe csak egy pillanatra tudunk belekóstolni.

Kezdjük Szent Márk Campanile tornyával; Káprázatos látvány nyílik a tetejéről az egész városra, sőt tiszta időben az Alpok csúcsai is látszanak. Ma lift viszi fel a turistákat, de TUDTAD, hogy 1609-ben Galileonak és a dózsénak gyalog kellett megmászni a közel 100 méteres toronyba, hogy bemutassa a teleszkópját.

A Szent Márk Bazilika egy valóságos építészeti remekmű, amely a köztársaság hatalmát volt hivatott tükrözni. Belső sötét és titokzatos tereit a hódítások zsákmányival zsúfolták tele. 600 éven át keleti pompával készültek mozaikjai, faragványi, márványdíszei. Itt mutatták be a mindenkori dózsét a népnek, államfők, királyok, pápák taposták köveit, de a hajósok is ide jöttek be imádkozni hosszú útjaik előtt. Egyetlen látogatás alatt csak futó benyomásokat szerezhetünk Velence pompájáról, jobb tehát, ha még néhányszor erre járunk a jövőben.

     

A Dózse palota a 9. században erődkastélynak épült, de a tűzvész martaléka lett, majd a 15. században nyerte el a mai alakját a rózsaszínű márványpalota csipkeszerű isztriai kőárkádjaival és oszlopsoraival. A palota a kormány és az igazságszolgáltatás épülete volt és ez volt a mindenkori dózse az otthona. Évszázadokon keresztül csak ezt az épületet nevezték palotának – palazzo-nak, a többi csak Casa volt. Fényűző pompája arra szolgált, hogy lenyűgözze és megfélemlítse az idelátogató követeket és méltóságokat.

A hatalom háza ad „otthont” a börtönnek is, hiszen a Tízek Tanácsa itt hozta meg ítéleteit is. A hírhedt Sóhajok hídján jutottak az elítéltek a kínzókamrába.

TUDTAD, hogy itt raboskodott 1755-ban Casanova is?

Gyalog sétálgattunk a sikátorokban bámészkodva és kerülgetve az elképesztő hömpölygő tömeget. Kerestük a kevésbé forgalmas utcácskákat a Rialto-hídig. Ez a pont a város földrajzi középpontja, mellvédjéről szép kilátás nyílik a csatornára. Ez a város kereskedelmi negyede, itt voltak a piacok, bankok. Már a 12. században állt itt fahíd, de csak az 1444-ben Marchese di Ferrara lakodalmas menetétől összeroskadt faszerkezet után terveztek masszív kőhidat a helyére 1588-ban. A mai hidat a 16. században építették. Még Michelangelo is pályázott a tervével, de végül Antonio da Ponte kapott megbízást az építésre. Természetesen maga a híd is piac, pontosabban kicsi boltocskák sora, hiszen itt minden talpalatnyi helyet jól ki kell használni.

    

A híd lábánál immár másodszor ugyanabban az étteremben ebédeltünk közvetlenül a csatorna partján. Helyi specialitásokat ettünk, mint fekete tintahalas spagettit és zsenge borjúmájat vöröshagymával párolva. Majd fagyiztunk és tovább bámészkodtunk és megpihenve lógattuk a lábunkat a csatornába. Végül újra vaporettóra szálltunk és elhajóztunk egészen a Lidóig. Megcsudáltuk esti kivilágításban újra a Canal Grande palotáit, mert annyira lassan hajóztunk, hogy egészen ránk esteledett. Meglepően ki is ürült a város este 9 órára. Hosszúra sikeredett ez a hajókázás, de el is fáradtunk a tömény látnivalótól, amit egy délutánba sűrítettünk.

    

Ez a kirándulás annyira volt elég, hogy megállapítsuk, ide újra és újra el kel jönni és felfedezni még több csodát.

A további csoda viszont másnaptól vár ránk Olaszország nyugati partján és Korzikán. Gyűjtsük az erőnket a továbbiakhoz, hiszen a tenger háborgó meglepetéseket is tartogathat.

2.       nap

Másnap tehát útra keltünk a nyugati part felé. Útközben azért rengeteg látnivaló van még, amiből a Pó folyó egyik elágazásánál épült 130 ezres Ferrara városát választottuk ki magunknak egy rövidke pihenőre, amit ismét a színes középkori történelem tesz számomra érdekessé és elképzelhetővé. A regék, valóságos mesék nélkül csupán élettelen, bár szép kövek maradnak az épületek, városok.

Feltehetőleg a Pó szájához tartozó lagúnák lakosai alapították.  A látszólag szürke kisváros mozgalmas múlttal és nagyszerű műkincsekkel dicsekedhet. Viharos történelme hasonlatos a középkori Itália városállamainak történetével, egymás elleni harcaival, hatalmas nemesi családok küzdelmeivel.

Legismertebb és leghosszabban uralkodó ferrarai család a d’Este család a 13. század végétől 1598-ig igazgatta várost. I. Ercole uralkodása alatt, aki a késői 15. század, és a korai 16 század legnagyobb művészeti patrónusa volt a Mediciek után, Ferrara kulturális központtá nőtte ki magát (különösen a zene területén).

I. Ercole fia I.Alfonz feleségül vette Lukrécia Borgiát, a Végzet Asszonyát. A Borgiák a reneszánsz kor egyik leghírhedtebb családja volt, híresek voltak testi erejükről és bámulatos szellemi képességeikről csakúgy, mint erkölcstelenségükről. A későbbi krónikák Lucrezia nevét befeketítették, akárcsak családjának többi tagjáét. Számos vád – mint az apjával és testvérével folytatott vérfertőző viszony és két férjének rejtélyes halála – azonban megalapozatlannak bizonyult, jóllehet, a méregkeverő nevet nem mosták még le róla.

Már a saját származása is többszörösen hírhedt, hiszen Rodrigo Borgia bíborosnak (a későbbi VI. Sándor pápának – 1492) és szeretőjének, egy már férjes asszonynak, Vannozza Cattanei-nek leányaként született. Tipikus szőke hosszú hajú, világos szemű, fehér bőrű szépség volt, apja kedvence. Lucrezia próbált kibújni az akkori nőknek előírt átlagos élet alól: olvasott, írt, tanult, kormányzott, a divatot eszközként használta, szeretőket tartott, a vallás pedig inkább időtöltés volt a számára, mint elhivatottság. Háromszor házasodott, mindhárom esetben apja és fivére terjeszkedő politikájának eszközeként. Tizenkét évesen már eljegyezték egy spanyol nemessel Don Gaspare da Procidával, de az eljegyzést apja felbontotta, mivel Giovanni Sforzával kellett összeházasodnia, de mivel a Sforzák hatalma lehanyatlott mondvacsinált ürüggyel, miszerint nem tud gyereket nemzeni, érvénytelenítették a házasságot. A sors fintora, hogy Lucrezia pont akkor esett teherbe, amikor a “válópere” zajlott. Az apa kiléte rejtély, de a sértett és kisemmizett férj szerint bátyjával folytatott vérfertőzésből született a gyermek.

A következő immár szerelmi frigy II. Alfonz nápolyi király törvénytelen fiával a francia jó kapcsolat miatt köttetett. A politika újra beleszólt az életükbe, és állítólag újra a bátyja, Cesare parancsára megfojtották a férjet, ami Lucreciát összetörte, de apja alig egy hónap után újra férjhez adta ferrara hercegéhez, a már említett I. Alfonzhoz. A hat gyermekkel megáldott udvartartás a reneszánsz egyik szellemi központja lett, Lucrezia és férje nagy pártfogója volt a művészeteknek: udvarukban olyan művészek fordultak meg, mint Ludovico Aristo, Pietro Bembo, Tito Vespasiano és a fia Ercole Strozzi illetve Tiziano.

Apja (1503) majd bátyja (1507) halála után nehéz élete volt. A vallás felé fordult. 1510-ben megalapította a ferrarai San Bernardino kolostort. 1519-ben, 39 évesen vérmérgezésben halt meg nyolcadik gyermeke születésekor.

Sok legenda kering körülötte. Az egyik szerint volt egy gyűrűje, amelyet nap, mint nap egy általa kitalált méregbe mártott és ezzel ölte meg férjeit és szeretőit. További legendák a vérfertőzés vádja és az, hogy orgiákon vett részt nézőként a pápai udvarban. E kép azonban minden bizonnyal Viktor Hugo 1833-as drámájának és Donizetti ebből készített Lucrezia Borgia című operájának tulajdonítható. Valójában semmi bizonyíték nincs arra, hogy Lucrezia bárkinek is ártott volna rövid élete során, sőt áldozata volt a politikának és talán az apjának és bátyjának.

Kétségkívül Lukrécia Borgia élete rendkívül mozgalmas volt, de Ferrara további történelme hasonlóan szövevényes családi és történelmi események tarkítják.

II. Alfonzo uralkodása alatt Ferrara újra a lenyűgöző zenei élet egyik központja lett. V. Pál pápa egy erődítményt építtetett a ferrarai kastély (Castel Tedaldo) mellett, a város délnyugati sarkában és így Ferrara és területei továbbra is az erős pápai államok közé tartoztak.

    

A 15-16 században a reneszánsz hódításával tudatos városrendezéssel alakult ki a mai város szerkezete. Ferrara a többi olasz várostól eltérően nem a hagyományos római rendszer szerint épült. Utcái a központot nem körkörösen övezik, hanem hosszanti irányban, számos keresztutcával tarkítva. Ezt a városrendezést Európában először itt alkalmazták és használják ma is minden modern nagyvárosban. Ferrara az UNESCO Világörökségének része.

A “tökéletes reneszánsz várost” a mai napig is 9 km hosszú fal veszi körül.

Talán a legismertebb épületek egyike az 1385-ben épült Castello Estense, vagy más néven a Castello di San Michele (Szent Mihály vár), ami a város központjában áll. Hatalmas, tipikus középkori vizesárokkal körülvett négytornyú téglavár komoran emelkedik ki a környező épületek közül. Bástyáival ugyan a zsarnokság mementója, hiszen 1385-ben a Pó hatalmas árvize és a magas adók miatt a kétségbeesett lakosság fellázadt, aminek hatására az Este hercegi család védelmére korábbi palota helyett ezt az erődöt építették.

    

Így aztán nehéz elképzelni a komor kastélyban Lucrezia Borgiának, Alfonso D’Este nejének színes udvarát, aki szépsége mellett híres volt intellektuális képességeiről is és pompás és mozgalmas reneszánsz társasági és művészeti életet szervezett itt.

A vár mellett áll egy félelmetes alakot ábrázoló szobor, a város szülötte Savonarola, az előreformátorok egyike. A 15. század romlottsága, amely a vallási, a politikai és a társadalmi téren általános volt, annyira felizgatta puritán lelkét, hogy mint hitszónok lépett fel, hogy útját állja a veszedelmes áramlatoknak, de végül maga a pápa állíttatta egyházi törvényszék elé, amely két társával együtt Firenze főterén felakasztatta, és holttesteiket máglyán elégettette.

A közelben a középkori Szent Anna kórház, ahol a költő, Tasso elmebaját igyekeztek kezelni.

A Palazzo del Municipiot a 18. században újjáépítették, és az Este család korai rezidenciájaként szolgált.

Nem messze innen található az 1135-ben épült  San Giorgio katedrális, magyarul Szent György katedrális, hiszen ő a város védőszentje.

Sajnos a gyönyörű székesegyházat ottlétünkkor éppen felújították, így az éppen eltakart három részre osztott, loggiával, boltívekkel, rozettákkal, stukkókkal és szobrokkal díszített homlokzatát csak a bejárat melletti óriás fotón tudtuk megcsodálni.

A katedrális oldalához simulnak a kereskedők loggiái, vagyis az árkádok alatt apró boltocskák vannak még ma is.

Ferrara utcáin sétálgatva utána olvastunk a város két fontos magyar vonatkozásának is.

Egyrészt az Este családból származó, természetesen Ferrarában született Estei Hippolit 1487–1497 között esztergomi érsek, majd 1497-től haláláig egri püspök volt Mátyás király idején. Hogyan került éppen Magyarországra? Anyja révén Aragóniai Beatrixnek, Hunyadi Mátyás feleségének unokaöccse volt. Ennek a kapcsolatnak köszönhette magyarországi tisztségeit.

    

Mi magyarok különösen büszkék vagyunk arra, hogy a mi Janus Pannoniusunk, akiről Ferrarában utcát is elneveztek, itt tanult a nagyhírű Guarino Guarini tanítványaként. Nagybátyja, Vitéz János költségén került 1447-ben a korabeli itáliai ifjúság színe-javával együtt a ferrarai magániskolába, ahol a koraérett gyermekben hihetetlenül gyorsan bontakozott ki a költői tehetség. Guarino nemcsak latinra, de ógörögre is tanította.

Ferrara még tartogatott volna számunkra látnivalókat középkori palotákból és további templomokból, de csak a legfontosabbakra volt időnk. Viszont sikerült belemerülni legalább képzeletben Ferrara reneszánsz korába.

Kora estére meg kellett érkeznünk a Castiglioncello város Marina Cala de’ Medici kikötőjébe, ami természetesen sikerült is. A négy hajó átvétele nagyon hosszan elhúzódott.

A mi hajónk egy Beneteau Océanis 46 lábas gyönyörű vitorlás lett. Ez volt a legnagyobb, hiszen mi voltunk a legtöbben, összesen 9 fős legénység és a kapitányunk, aki átadáskor rendkívül alaposan átnézte a vitorlákat, motort és az egész hajót biztonságunk érdekében.

Mi sem múlattuk feleslegesen időnket ez alatt, megittuk első söreinket a kikötő elegáns bárjában.

Végül felléphettünk a fedélzetre a hihetetlen mennyiségű csomagjainkkal. Nem elég, hogy mindenkinek saját személyes poggyásza is sok volt, de az étel és ital mennyiség félelmetes méreteket öltött. Ijesztő volt látni, hogy hova fogjuk ezt a sok cuccot elpakolni és vajon mikor fogjuk mindezt elfogyasztani?

A hajón a két tat alatti hatalmas kabin mellett volt egy nagy orrkabin, mellette egy emeletes ágyas kisebb kabin és egy rendkívül kényelmes nappali hosszú konyhapulttal. Itt aztán végül mindent „elnyelt” a tágas szekrény, de azért nem volt egyszerű megjegyezni mit hova rejtettünk. Később időnként gondot okozott megtalálni egyes dolgokat.

Egészen besötétedett mire minden a helyére került és előszedtük a hazait. Szépen megterítettünk a fedélzeten és belakmároztunk.

Lefekvés előtt kapitányunk kiadta a parancsot a reggel 8 órás indulásra. Nagy volt az izgalom, mert többen először vitorláztak, így kicsit féltek a hullámzástól, ami végül egyáltalán nem tűnt alaptalannak.

3.       nap

Reggelire bőséges rántottás reggelit ettünk és így teli hassal indultunk útnak a viszonylag erős szélben, de amint kifutottunk a kikötő védettségéből a nyílt tengerre, hatalmas úgynevezett döghullámok fogadtak bennünket.

Sajnos fel sem merült a vitorlák kibontása és felvonása, mert egyrészt túl hosszú volt az út a célig, másrészt a nagy hullámok miatt célszerűbb is volt motorozni, hogy kora estére Capraia szigetéhez érjünk. A „félősebbek” bevették a védő tablettákat a tengeribetegség ellen, mások pedig próbáltak a távolodó parton egy-egy pontot fixálni, mert a hullámokon úgy lifteztünk, mint a vidámparki hullámvasúton. Szembe jöttek a hullámok, amikre felhajóztunk, majd miután elfogyott alólunk, a hajónk orrával lefelé indultunk a hullám völgyébe. Mindenkinek háborgott a gyomra és komolyan koncentrálni kellett a belső stabilitásunkra. Ragyogóan sütött a nap, de a szél miatt egy idő után mindenki fázni kezdett, de lehetetlen volt rosszullét nélkül a hajótestbe lemenni melegebb ruhákért. A hősök, vagy inkább a bátrabb tapasztaltak azért még ennivalót is készítettek, de kevesen tudtunk belőle fogyasztani.

Hosszú volt ez a kb. 8 órás út, de a tenger káprázatos kék színe a fodrozódó fehér tajtékokkal és a távolodó majd később közeledő partok páratlan látványt nyújtottak. Kissé kábultan hevertünk szanaszét a hajó hátsó részében és pásztáztuk a tengert, hátha delfineket is láthatunk. Csodák csodájára egyszer csak a hajó jobb oldalán elől megjelent egy gyönyörű példány és úszott velünk egy kicsit, majd átbújt a hajó alatt, hogy a másik oldalon ülőknek is megmutassa magát, majd sajnos eltűnt. Ez a rövidke jelenet elegendő volt arra, hogy kibillentse a legénység egy tagját a stabilitásból, és így gyorsan megszabadult a gyomrában háborgó reggelitől.

A legfiatalabbak úgy próbálták „túlélni” vitorlázásuk első napját, hogy egy nagy takaró alá bújva a lehető legkisebbre húzták össze magukat.

Első állomásunk tehát Capraia sziget volt, ami Olaszországhoz tartozik a Ligur –tengerben.

A 19,3 km² területű sziget vulkanikus eredetű, bár külön érdekesség, hogy igazi vulkánja nem maradt meg. Legmagasabb pontja a 445 m tengerszint feletti magasságban levő Monte Castello. A sziget hossza 8 km, szélessége 4 km. Partvonalának hossza 30 km. A nyugati oldala hegycsúcsokkal csipkézett, barlangokban és szurdokokban gazdag, míg keleti oldala inkább finom lankákkal fodrozott. Igazán egyedi látvány a Cala Rossa, mely egy ősi kráterről tanúskodik, a tenger felől nézve a sziklák olyan erősen vörös színűek, mint amilyen a tűz lehetett, amely valaha égett benne.

Capraia eredeti nevét – Aegylon – a görögöktől kapta egy itt nagy számban élő vadkecske fajról: Kecskék helye. A Capraia név nem nagyon tisztázott; származhat a későbbi etruszkoktól, akik a jellegzetes domborzata alapján nevezték el így (capra=szikla), vagy a még későbbi rómaiaktól, akiknek a nyelvén viszont a capra szó kecskét jelent. Az etruszkok kezdték megművelni a sziget földjét, majd a Római Birodalom fennhatósága alá került. Évszázadokon keresztül harcoltak érte különböző szaracén kalózok, majd megküzdött érte Pisa, Genova és Franciaföld is. A szőlőtermesztés volt sok évszázadon át a legjellemzőbb, a sziget bora, a Palmiziano messze földön híres volt. A több ponton látható tornyok 16. századiak, a templom és az erőd a 11-12. századból való. Erre az időre tehető a ferences rend kolostorának építése is, melyet azután a 16. században bővítettek.

1873 és 1986 között a büntetés-végrehajtási intézet a Capraia majdnem kétharmadát foglalta el. 1986-ban a kormány bezárta a büntető telepet és megnyitotta a szigetet a látogatóknak.

A sziget területének nagy része Nemzeti Park, hiszen a szigeten kiváló természetes élőhelyet talál magának egy hatalmas sirályfaj kolónia, a gabbiano corso, amely veszélyeztetett fajok közé tartozik, mert életterüket nemcsak az ember, a turizmus veszélyezteti, hanem egy rokon madárfaj is, a sokkal elterjedtebb – a parti városokban is elszaporodott – gabbiano reale. Utóbbi a civilizáció “nagy túlélője”, hiszen mindenféle emberi hulladékból képes magának táplálékot találni; alkalmazkodásának köszönhetően kiválóan szaporodik, és így csökkenti életterét a kizárólag tengeri halakkal táplálkozó rokonának. A sirályokon kívül a szigeten fészkel a halászó sólyom is, és számos más madárfaj, az emlősök közül pedig kiválóan megél itt a muflon, amely azonban nemrég lett betelepítve. A sziget bort termel, és a szardellahalászat központja. Lakosainak száma ma mindössze 335.

Ahogy közeledtünk a szigethez, kissé csalódottan nem túl érdekesnek találtuk a látványt. Egy hatalmas kör alakú bástya és a legmagasabb ponton egy fallal körülvett erőd uralja a látványt.

A sziget kikötője, a Porto di Capraia, ahova hamarosan megérkeztünk és végre stabil pontra léphettünk a parton.

      

Alig vártuk, hogy fürödhessünk végre a tengerben és még a búvárkodást is kipróbálhatjuk, mert úgy hírlett, hogy rengeteg apró színes halacska úszkál errefelé.

Hát a strand nem túl fényes, vagyis csak egy egyszerű falusi fürdőzési pont beton napozóval és köves parttal, de azért boldogan vetettük bele magunkat a vízbe és valóban színes halacskák úszkáltak alattunk a sekély vízben.

Sajnos, ahogy lement a nap a kikötőt és a strandot eltakaró hegy mögé, bizony hirtelen lehűlt a levegő is és így a lubickolásnak hamar vége szakaszt. Viszont már nagyon éhesek voltunk, így az első vacsora felelőse tálalhatta a még otthon előre megfőzött borjúpörköltet tésztával. Pompás volt.

Jóllakottan indultunk útnak a sziget felfedezésére bár nem túl nagy elvárásokkal, így aztán annál nagyobb meglepetés volt a látvány és élmény, ami fogadott bennünket. A kikötőből a sziget egyetlen aszfaltozott útja vezet fel Capraira városkába, de mi ezt kikerülve a gyalogúton indultunk felfelé.

      

A kikötőt elhagyva egy kicsi 12-13. századi eredetű Mária kápolna mellett haladtunk el, ami a tengerészek és a halászok imádkozó helye volt és talán még ma is az.

   

Ahogy bandukoltunk felfelé az éppen érő kaktuszokkal tarkított úton rendkívül vegyes látványt nyújtott a gondozatlan, elhagyott házak és a fantasztikus panorámás villák egymásutánja. De egyre csodásabb lett a látvány a tengerre és a másik oldalon a sziget természetvédelmi területeire.

      

Végül azonban egy mesés városkába érkeztünk. A Jézus szíve templom előtt összefutottunk a többi hajó legénységével és együtt indultunk a Szent György erőd meghódítására, de mint kiderült nem látogatható. Azt azért egy tájékoztató tábláról megtudtuk, hogy az erőd 1540-ben épült a genovaiak uralma alatt miután a Dragut, a török kalóz lerombolta a szigetet. Ő volt minden idők legnagyobb kalóza a Földközi-tengeren. A 16. században az egyik legjelentősebb védelmi erőd volt a vidéken, majd a 17. századba a sziget teljes lakossága a falakon belül lakott, később pedig a 19. század közepéig katonai létesítmény volt.

      

Nagy fejtörést okozott közvetlenül a falak alatt kimélyített szabályos négyzet alakú „kádak” sora, ahol kis csatornácskákon egymásba folyhatott a víz. Korabeli jakuzzik? Nem derült ki számunkra, de jól mulattunk és fotózkodtunk bennük.

      

Ahogy lefelé ereszkedtünk újra a városka sikátoros, keskeny utcáin a mediterrán színes házak között, kellemes jazz zene ütötte meg a fülünket. Természetesen a hang irányába igyekeztünk és egy kis szálloda kellemes füves kertjébe érkeztünk, ahol már a többi hajó legénységének egy része helyet foglalt. Páratlan látvány tárult elénk a tengerre a kedves kis parkocskából. Két fiatalember jó zenéket játszott, mi pedig borokat és hozzá borfalatkákat rendeltünk.

      

   

Mint kiderült egy festőművész kiállítása volt a szálloda földszintjén és úgy tűnt, hogy az ő tiszteletére szól a zene is, de egyáltalán nem zavarta őket a mi társaságunk, sőt a váratlanul nagy borravaló hatására a zenészek egy idő után csak nekünk muzsikáltak és énekeltek.

      

Besötétedett és vége lett a zenének, mi pedig visszaindultunk a gyönyörűen kivilágított városkában a kikötő felé.

4.       nap

Reggelre elcsendesedett a tenger hullámzása, de a szél is csökkent, sajnos.

Gazdag és bőséges reggeli után indultunk Korzikára, a tulajdonképpeni célunk felé. Korzika a Földközi-tenger negyedik legnagyobb sziget, Magyarország területének alig tizede, de hajóval azért egy jó hét alatt lehet csak körbevitorlázni közel 1000 kilométeres partvonalát. Mi viszont az olasz partoktól indultunk, úgyhogy nem lesz időnk egész Korzikára, csupán az ökölbe szorított kéz formájú sziget kinyújtott mutatóujját hajózhatjuk körül e rövidke idő alatt. Ezt a félsziget Cap Corse névre hallgat, amelynek lakosai megkülönböztetik magukat a többi korzikaitól. Nyelvükben és mentalitásukban valóban a toszkánokra hasonlítnak állítólag. Itt termelik Korzika legjobb borait.

Végre viszont felhúztuk a vitorlákat és valóban vitorláztunk és a szél vitt bennünket és szerencsére éppen a cél felé tudtunk hajózni. A kapitányunk elégedett volt, hiszen néhányan évek óta vitorlázunk, sőt az első tisztnek tengeri vitorlás papírjai van, így a szakszavak ismeretében könnyen és gyorsan tudunk mancsaftkodni. Ma is ragyogóan sütött a nap, de végre eltűntek a hatalmas döghullámok és csak a pillanatnyi szél borzolta a tengert. Ideális vitorlásidőnk volt. Volt időnk főzőcskézni, úgyhogy a mára már kicsit regenerálódott egyik legényünk a fedélzet tetejéről irányítva családját, fantasztikus estebédet főzetett; édesköményes pulykaragut rizzsel.

Mielőtt elértük volna Korzika partjait a keleti part mellett kerestünk egy nyugalmas öblöt egy rövidke fürdőzésre. Eszméletlenül kék volt a tenger és 8-10 méter mélyen látszott már a tengerfenék is. Boldogan ugráltunk a vízbe és a búvárszemüvegekkel csodás színes halacskákat láthattunk magunk körül úszkálni. Csak kevés lubickolást és búvárkodást engedélyeztek a kapitányok azzal az indokkal, hogy sietni kell időben St. Florent kikötőjébe, hogy legyen még helyünk.

Hamar felhúztuk a horgonyt és motorozva indultunk tovább. Hiába próbáltuk a szélre hivatkozva elérni, hogy vitorlázzunk, sürgetett bennünket az idő, így megkerültük a sziget északi fokát és délnek hajóztunk a nyugati part mellett.

      

Korzika már francia felségterület. Némileg több jogokkal rendelkezik, mint Franciaország más régiói. Ugyanakkor fele olyan közel van Olaszországhoz, és mint látni fogjuk a történelmében időnként olasz felségterület is volt.

Korzikát leginkább Napóleon szülőhelyeként ismerjük, de ezen az úton alaposan megismerkedtünk egyéb vonatkozásaival is, sőt kiderült, hogy sok mindent tudunk, de nem kötöttük eddig éppen Korzikához felületes ismereteinket.

Balra Elba szigete egyre távolabb került, de közeledtünk célunk felé és volt időnk megismerni a sziget történelmét, földrajzát, ahogy szoktuk, hogy minél inkább részesei legyünk a hangulatnak és a látnivalónak.

      

A sziget az évszázadok során folyamatosan váltakozva különböző népek befolyása alatt állt, ahogy az idők folyamán a különböző népek uralták a tengert. Így föníciai, görög, majd római terület volt a vandálok és gótok lerohanásáig. A Bizánci Birodalom része is volt és a frankok, majd a mórok is meghódították.

1077-ben a pisai püspök révén Korzika a pápai legátus részévé vált és így mintegy 200 évig a Pisai köztársaság fennhatóság alá került.

Leghosszabb ideig mégis Genova uralma alatt állt egészen a 18. század végéig, amikor 1755-ben kikiáltották a független Korzikai Köztársaságot. A Korzikai Alkotmány volt az újkor első független, nemzeti alkotmánya, ami a felvilágosodás elvei szerinti demokráciát hozott létre.

A létrejövő liberális politikai rendszer a maga idejében egyedi volt, a történelemben elsőként szavazójogot biztosított a nőknek.

Nem sokáig tartott ez a függetlenség, mert 1768-ban XV. Lajos francia király Genovától megvette annak a szigettel kapcsolatos minden követelését és 1769-ben a köztársasági erők visszaverésével Korzika felett átvette az irányítást.

Ebben az időben, pontosan 1769. augusztus 15-én született Napoleon Bonaparte a korzikai Ajaccio városában egy nyolcgyermekes kisnemesi család második utódaként. A szülei francia iskolába járatták, de ettől függetlenül 1793-ig meglehetősen sok időt töltött a szigeten, utána viszont a kialakult politikai helyzet miatt családjával Franciaországba költöztek.

A második világháború után az önálló nemzettudat korzikai nyelvre alapozva.

Évtizedek óta működnek a függetlenség mellett állást foglaló pártok, sőt szélsőséges szeparatista szervezetek, amelyek kisebb robbantásokat hajtanak végre francia kormányépületek ellen. Az erőszakot fokozta, hogy 1970-ben a francia kormány erővel akart fellépni a szeparatisták ellen. 2000-ben volt terv arra, hogy nagyobb autonómiát adnak a szigetnek, de ezt a francia parlament elutasította, attól tartva, hogy más francia régiók is nagyobb önállóságra törekednének. Még a közelmúltban, 2008-ban is sor került egy nagyobb incidensre, amikor 18 szeparatista egy párizsi kormányrendelet miatt hajtott végre egy kormány épület ellen támadást és történt egy újabb robbantásos merénylet is.

Úgy látszik, hogy igencsak megtépázta a történelem ezt a népet, de hát nincsenek ezzel egyedül. Mégis megmaradtak, sőt harcias nemzettudatuk is erősen él a mai napig és küzdenek a függetlenségükért, önrendelkezésükért. Nem véletlen tehát, hogy az élet más területén is harciasak.

TUDTAD?, hogy a vendetta Korzikáról származik?

A folyamatos különböző népek megszállása miatt a szigeten nem alakulhatott ki az állami igazságszolgáltatás, így a nemzetség fejének kötelességévé vált az övéit megvédeni, akár erőszak árán is. A család becsületéért folyó harc így nemzedékről nemzedékre öröklődött, és a csúcspontját a 19. század elején érte el, amikor egész családokat irtottak ki.

Az erősödő nemzeti öntudat egyik legfeltűnőbb jele a korzikai nyelv tudatos felelevenítése. Ez egy kevert nyelv az olasz, francia és latin nyelvekből, ami teljesen érthető szintén a viharos történelem miatt. Mára sikerült elérni, hogy kétnyelvű régió lett, így a francia nyelv mellett hivatalosan használják a korzikait is, így például minden helységnév tábla két nyelven van feliratozva.

Gazdaságára jellemző, hogy erősen függ a francia költségvetéstől, mivel csekély az ipara és csupán a mezőgazdaságból és idegenforgalomból van jelentősebb bevétele.

Jellegzetes és számunkra különleges növényekkel és állatokkal rendelkezik, amikből próbálnak évszázadok óta megélni. Ilyen a szőlőtermesztés és ebből következően a korzikai bor. Az enyhe klíma, kiváló talaj és mindezen túl az évente 2731 napsütéses óra érthetővé teszi a kiváló borok készítését. Érdekesség, hogy a könnyebb asztali borokból különleges likőrt is készítenek a helyben termett mirtusz, mandula és diópárlatokkal keverve.

A mirtusz szintén jellegzetes korzikai növény, sőt a forróságtól remegő nyári kánikulában erős édeskés illata különleges hangulat idéz, ugyanakkor tulajdonképpen egy szúrós örökzöld bozót. A mirtusz magas illóolaj-tartalmú gyógynövény és szépítőszer. Kék bogyóterméséből lekvár és likőr készül, sőt a bort is fűszerezik vele.

A bódító illatú mirtusz Korzikán a menyasszonyi koszorúk és csokrok virága. A mirtusz az ókortól a szépség, fiatalság, érintetlenség, szerelem és hűség jelképe volt, Aphrodité és Vénusz szent növényeként a művészetnek és a költészetnek is szimbóluma lett. Mirtuszkoszorút kapott a vértelen küzdelemben győztes hadvezér.

A mediteráneumban jellegzetes olajfák mellet a sziget különlegessége még a szelídgesztenye. Az akár 20 méter magasra is megnövő óriási fák betakarják Korzika észak-keleti részét. Valószínűleg az etruszkok hozták az első szelídgesztenye csemetéket Kis-Ázsiából Korzikára, de a genovaiak váltották fel az őshonos tölgyet a gesztenyével, hogy ezzel megélhetést biztosítsanak a helyi lakosság számára, hiszen minden más mezőgazdasági cikkel a városállamba szállítottak innen. Mivel a termést elsősorban lisztnek őrölték meg és kenyeret sütöttek belőle, így „kenyérfának” is nevezik. Hamar rájöttek, hogy az alapélelmiszerük különleges és értékes csereáru is, így hatalmas gazdagságot hozott egy időben a lakosságnak, mindaddig, amíg a lényegesen olcsóbb búzaliszt kiszorította a mindennapokból. Eszméletlen sokféle terméket árulnak gesztenyéből és persze ma már igen drágán. A lekváron kívül mézet, sört, likőrt, bort, sőt whiskyt is készítenek gesztenyéből.

Korzika másik jelentős export cikke a parafa, amely Porto Vecchio környékén hatalmas területek terül el. Paratölgyet hántani állítólag nagy tudomány, mely ismerete nemzedékről nemzedékre adatik át. Csak az tudja ugyanis éles késével egy darabban lefejteni a kérget, aki megtalálja a megfelelő kezdőpontot a fa koronája alatt. A lehántott kéreg alatt a fa mélyvörösen fénylik, mintha vérezne, de a minden 8-12 évben lehántott kéreg helyén lassan újabb parafaréteg képződik. A hosszú életű fáról tucatszor lehántható egy-egy réteg, amely minősége egyre értékesebb is lesz. A nemes francia pezsgők palackjait dugózzák korzikai parafával.

Jellegzetes állata Korzikának a juh és a kecske, mivel mindkettő rendkívül igénytelen állat erre a hegyes vidékre. Viszont fantasztikus sajtokat készítene tejükből. Korzikai specialitás a brocciu, amit nyersen fogyasztanak meglepő módon cukorral és egy kupica pálinkával. Azért nem kell mindent a helyi ízlés szerint fogyasztani, de kipróbálni mindenképpen érdemes.

Érdekesség, hogy a háziasított disznók nagy része a szigeten félig vadállatként él, már amennyiben nem gazda, hanem a szabad természet biztosítja számára az eledelt. Azt mondják, hogy ez a természetes táplálkozás érződik a korzikai disznóhúskészítmények fenséges ízében.

Tekintettel arra, hogy nem volt időnk és lehetőségünk bebarangolni az egész szigetet még a partvonalában sem, ezért kénytelenek voltunk sok okossággal gazdagítani magunkat mielőtt kikötünk, hátha egy-egy helyi különlegességgel találkozhatunk a parti városkákban is.

Rohamosan és motorozva közeledtünk aznapi célállomásunkhoz. Igen ám, de St. Florent az egyik leglátogatottabb kikötő Korzikán, és hiába igyekeztek a kapitányok előre helyet foglalni a négy hajó számára, és sürgetni korábban minket a fürdőzéssel, elsőre elutasításba ütköztünk. A kis motorosokon a vitorlások között cikázó, főleg csak franciául beszélő kikötőmesterek, teltház miatt megállítottak bennünket és így kénytelenek voltunk horgonyzó helyet keresni a zsúfolt öbölben. Nem túl jó kilátás, hiszen „bocikkal” kell majd kimennünk a partra, és így kevesebb időnk lesz a nézelődésre, és nagyon egymásra leszünk utalva.

Már éppen a sokadik helyre végre lehorgonyoztunk, amikor jött a jó hír, hogy mégis kaptunk helyet a kikötőben, úgyhogy horgony fel, és irány a megjelölt kikötőhely. Nem messze tőlünk hatalmas tömeg várakozott a parton egy éppen kikötni készülő óriási jachtra. Úgy látszik egy ekkora hajó itt sem mindennapi látvány. A fekete elegáns Suegno hajó adatainak persze a fiúk az interneten utánanéztek és elámultunk a kapott számokon. Hát ilyen is van, de azért egy teljesen átlagos kinézetű két pici gyermekes család lépett a partra és vegyült el a tömegben.

       

Mi is továbbálltunk és bámészkodtunk a parti éttermek és butikok, árusok között.

A mindössze 1600 lélekszámú településen így este elképesztő mennyiségű turista kavargott.

St.Florent a római uralom alatt jelentős vásárhely volt, a középkorban pedig a Nebbio püspökének székhelye. Katedrálisa a sikátoros utcácskák házai közül magasodik az ég felé, és ez egész Korzika legjelentősebb román kori műemléke. A templomban őrizik Szent Florentin, egy mártírhalált szenvedett római legionárius relikviáit. Sajnos eléggé leromlott állapotban áll most a város közepén, talán ezért nem látogatható, de kulcsa elkérhető a turista irodában.

      

Felsétáltunk a 15. században épült genovai fellegvárba. A település fölé magasodó kerek bástyaszerű vár a festői öbölre néz, most éppen a naplementét csodálhattuk meg innen.

      

   

A tervek szerint a város központjában gyülekeztünk, hogy együtt iszogassunk majd egy kocsmában, de talán a túl nagy létszám miatt végül csoportokra oszlottunk és ki-ki a maga hajó legénységével vacsizott vagy csak iszogatott különböző helyeken.

   

5.       nap

St. Florent kiválóan alkalmas kikötő a reggeli kávézásra. Válogatni lehet a jobbnál jobb parti kávézók között és a forró kávé mellé kiváló croissant-t lehet fogyasztani. Azért mi kiegészítettük reggelinket az otthonról hozott magyaros finomságokkal. Pontosabban csak a reggeli után mentük ki kávézni. Utána pedig sétálgattunk még és végre vásárolgattunk is helyi szuveníreket az otthoniaknak, illetve korzikai nyalánkságokat, specialitásokat keresgéltünk.

      

   

Csak dél körül indultunk, és persze most is a mi hajónk futott ki utoljára viszont potyautasokkal, mert egy másik hajóról lekésett a legénység két tagja. Kénytelenek voltak a mi vendéglátásunkat évezni a rövid hajóúton.

      

   

Nem vitorláztunk messzire, csak egy festői öbölbe, ahol az eredeti tervek szerint is egész éjszakára lehorgonyoztunk. Potyautasainkért máris jött a „menetrendszerű” mentő boci, mi pedig újra belevetettük magunkat az átlátszó és hihetetlenül tiszta kék vízbe. Először csak a hajó körül búvárkodtunk, pontosabban csak sznorkeleztünk és persze megint rengeteg halacskát fedeztünk fel, sőt váratlanul egy ezrest és egy kétezrest láttam meg lefelé lebegni a vízben, amiket kifogtunk. Persze többen a sajátjuknak vélték az úszó forintokat.

      

Hármasban kiúsztunk a partra, egy közeli sziklaszirthez, amit természetesen megmásztunk búvárszemüvegben mezítláb. Pazar látvány tárult elénk a csúcsról az öbölre, ahol a hajóink horgonyoztak és a nyílt vízre is.

      

      

Miután kiúszkáltuk magunkat, horgászni kezdtek a fiúk, de csak az apró halacskákból fogtak ki néhányat, amiket természetesen visszadobtunk három kívánság nélkül, hiszen nem aranyhalak voltak.

      

Közben a hajón készült a lecsó, pontosabban a paprikapörkölt, mert a szakácsunk nem rak bele paradicsomot. Kicsit aggódtam, milyen lesz így, de remekbe sikeredett. Mind felfaltuk. Hiába a lecsó is egy olyan étel, hogy minden házban máshogy készítik, hát még egy hajón!!!

   

Estefelé kicsit „bociztunk” az öbölben, de felerősödtek a hullámok, úgyhogy hamar visszatértünk a hajóra, ahol kellemes borozgatással vártuk a naplementét, és ahogy sötétedett, úgy nyílt ki az ég boltja. felettünk. Ezer és millió csillag világított ránk. Nem volt sem erősen világító hold, nem zavarta a látványt a civilizáció fényszennyezése. Csupán egy nagy kivilágított hajó rontotta kicsit a látványt, de ettől igyekeztünk elvonatkoztatni. Többen a fedélzeten aludtak el és így itt is töltötték az éjszakát a csillagos ég alatt.

      

  

6.       nap

Hatodik napon kora reggelre rendelték a kapitányok az indulást, mert 3-ra meg akartak érkezni Bastia-ba. Visszafelé indultunk és nem engedtek vitorlákat húzni, mondván nincs elég szél és nem tudunk célirányosan haladni. A sok motorozás nem nagyon tetszett és zajos is volt, de be kellett látnunk, hogy ha nézelődni is akarunk a szárazföldön, akkor az egyenes út a leggyorsabb.

      

      

A korzikai csúcsot megkerülve a keleti part mentén haladtunk dél felé. Félig lerombolt, vagy düledező védelmi bástyák mellett haladtunk el. Félúton látható a Tour de Losse őrtorony, ami Korzika legjobb állapotban megmaradt genovai őrtornya. Innen dél felé már sokkal bujább a táj, több helyen szőlőtőkékkel megművelt terület látható. Egyre nagyobb lett a vízi forgalom is. Újabb megállást terveztünk, ami végül nagyon rövidre sikeredett, pedig kedvünk lett volna kiúszni és egy kicsit kirándulni a parton elbandukolva a közeli romos őrtoronyhoz is. Azért így is nagyon remek volt kicsit úszkálni és a halacskákat meglesni. Kiúsztunk a partra, a kapitány pedig értünk jött, és a bocival térünk vissza a vitorlásra.

      

      

Nem kaptunk engedélyt a kirándulásra, sietni kellett, hátha Bastia-ban is nehézségbe ütközik majd a kikötés. Ott is kevés a hely. Valójában meglepő volt, hogy mennyire kicsi befogadó képességűek ezek a kikötők és mennyire nincsenek kikötői kényelmi szolgáltatások, pedig láthatóan rengeteg erre a vitorlás és a motoros yacht, ráadásul nem a legszegényebb hajócskák. Ugyanakkor ezeken megvan minden, úgyhogy nincs is szükség kikötői kényelemre(?)

Bastia-ba érve a hatalmas hullámtörő gát mellett kellet elhajózni a városi kikötőbe. Közvetlenül a tengertől elválasztó városfal mellett tudunk kikötni. Megállt a forró levegő és kicsit bosszankodtunk, hogy miért nem maradtunk inkább a vízen, minthogy itt izzadjunk egy városkában. De különbözőek vagyunk és többen inkább várost szeretnek nézni, mint himbálózni a vízen vagy úszkálni a vízben.

      

Kikötés után gyorsan elkészült a mai estebéd is, a paella tengeri herkentyűkkel, ami nem mindenkinél aratott osztatlan sikert, pedig….

Nézzük akkor meg Bastia-t!

Korzika második legnagyobb városa a főváros, Ajaccio után. A sziget északi részén fekvő, viszonylag fiatal település. Franciaország kulturális és történelmi városa címet viseli.

Bár közelében már volt görög, majd római telep is, első ízben a Genovai Köztársaság létesített itt állandó kikötőt és annak védelmére erődítést. A nagy kerek bástyatorony, a bastiglia neve lett azután a lassan kialakuló város neve is. Korzikát már a genovaiak is két részre osztották, a hegyeken inneni és a hegyeken túli területre, a választóvonal a két hegységet elválasztó völgyrendszer volt. Bastia lett a hegyeken inneni terület fővárosa, a genovai kormányzó székhelye. A 19. században indult fejlődésnek. Ma elsősorban a kikötő és természetesen a turizmus jelenti Bastia fő jövedelmi forrását.

A város egy kis öböl és a dombok között alakult ki a tengerparton, ez a Terra Vecchia, az alsóváros. Szó szerint régi földet jelentene, de ez csak annyiban igaz, hogy a 14. században itt épültek fel az első házak. Ma az óváros elnevezés sokkal inkább ráillik az öböl bejárata feletti erőd és környéke körzetére, holott ennek a neve Új föld, Terra Nova.

Vieux port – a nagyjából patkó alakú kis öböl volt az első kikötő, itt álltak a mi hajóink is. Később csak a halászok használták, de ma úgy látszik ez a luxusjachtok, vitorlások kikötője. De azért a halászok sem lettek hűtlenek hozzá, s reggelente színes látvány az itt található halpiac.

A városnézésünkön először észak felé indultunk a nagyhajós kereskedelmi kikötő felé. A kikötő fölé magasodik a Église St-Jean-Baptiste kéttornyú barokk templom, ami 1636-1666 között épült.

      

Tovább haladva pár perc alatt Franciaország állítólag egyik legnagyobb terére érkeztünk, a Szent Miklós térre. Place St-Nicholas teret a 19. században alakították ki, pálmafák, platánok szegélyezik, középen zenepavilon van. A tér déli végében Korzika nagy fiának, Bonaparte Napóleonnak szobra áll, az északi végében az 1870-es háború korzikai hősi halottainak az emlékműve található, amely a halottak elsiratását ábrázolja.

      

Ezeket most elnyomta a téren zajló pétanque verseny. A nagyszabású családi rendezvény az egész hatalmas teret elfoglalta és láthatóan ez a francia nemzeti játék az egész várost megmozgatta.

Több elkerített pályán egymás mellett játszottak a családi csapatok és láthatóan igen komolyan vették a versenyt.

Visszafelé betértünk egy kisebb egyhajós templomba, ami kívülről keveset mutat, belülről azonban a csupa márvány, arany és faragás, barokk díszítése igen gazdag. Az Oratorie de l’Immaculée Conception  templom bal oldalán van egy Mária-szobor, amelyet minden évben szeptember 8-án körmenetben visznek körül az alsóvárosban.

   

A kikötői öböl mellett elhaladva a déli városrész felé indultunk. A rendezett utcák és házak mellett meglepően lepusztult, szinte romos, elhanyagolt házak sorakoznak egymás mellett. Ezek szerint valóban nem mindig jut elég francia pénz Korzikára.

   

   

A kikötő fölé magasodó várdombon áll a régi vár, a Terra Nova – Ancien palais des gouverneurs. Hatalmas falak veszik körül, a rajtuk átvezető kapu a 18. században épült. Az udvaron vártorony magasodik, a mellettük álló épültek a genovai kormányzó lakásául szolgáltak. Ma a Musée d’Ethnographie corse, a néprajzi múzeum kapott bennük otthont.

      

A vár körül tiszta csupa kő utcákon kalandoztunk. Ezek a házak már ápoltak, legalábbis sokkal ápoltabbak, mint amikkel korábban találkoztunk, és az utcák is tiszták, rendezettek. Persze ez már turista övezet.

   

Egy kis eldugott Chapelle Ste-Croix  kápolnára bukkantunk a házak között, ami arról nevezetes, hogy itt található a Csodatévő Krisztus keresztje, ezt a régi fakeresztet 1428-ban a tengeren úszva találta két halász, s azóta is a bastiai halászok tiszteletének tárgya.

   

Elkezdett sötétedni és egyre látványosabb lett a város és a kikötő esti kivilágítása. Lassan ereszkedtünk le a kikötő felé a várhegy oldalára kapaszkodó szép Jardin Romieu parkban, ahol szubtrópusi növényei pompáznak. A park alatt nyúlik be a tengerbe a móló, ennek végében van a Jetée de Dragon szökőkút.

      

Hosszú tanakodás után kiválasztottunk egy kellemesnek látszó kikötői éttermet, ahol a választék szerint mindannyian találtunk ízlésünknek megfelelőt; halakat, vaddisznó, korzikai sonkát, gesztenyés sütit és finom borokat.

      

Vacsora után felsétáltunk a városfalra, ami a tenger felől védi a kikötőt és a várost. Innen is pazar volt a kivilágított város.

     

7.       nap

Reggel kényelmesen keltünk, megreggeliztünk és kihajóztunk. Lassan motorozva távolodtunk Korzika partjaitól. Szinte teljesen elállt a szél, vitorlázásra semmi esélyünk nem volt, úgyhogy menet közben is lehetett főzni egy kis könnyű chilis babot a forróságban.

      

     

Hamar elértük Elba szigetét, ahol egy öbölben fürdőzést terveztünk, de végül elmaradt a hajók közötti kommunikációs zavar miatt. Se baj Elba csodálatos buja partvonala gyönyörű látvány volt így is.

Északi partján hajózva értük el a „fővárost”, Portoferraio-t.

Jelen utunk során csupán Portoferraio megtekintésére van lehetőségük, de ismét fontosnak tartottam az egész sziget általános megismerését, hiszen volt rá idő a hajózás közben.

Az Elba az Olaszországhoz tartozó Toszkán-szigetek közül a legnagyobb. Partvonala 147 km hosszú, területe: 223,5 km². Lakosainak száma meghaladja a 30 000 főt.

Felszínét egy kelet-nyugati irányú hegylánc uralja, amelynek legmagasabb csúcsa az 1019 méter magas Monte Capanne.

Rövid történelmi áttekintés: Hasonlóan a többi földközi-tengeri szigethez történelme igen változatos, sok nemzet uralta az évszázadok során. Már az etruszkok is lakták és egy vasérc bányát műveltek a szigeten, melyben a termelést csak 1982-ben szüntették meg és a bányát bezárták. A 11. században Pisa birtokában volt, aztán elvették a genovaiak, később egy spanyol Sora herceg hűbéri tulajdona lett, később a Medici-család birtoka, akik a 16. században a toszkán Szent István Lovagrendnek adományozták. 1736-ban a Nápolyi Királyság vette birtokba, míg 1801-ben Napóleon foglalta el, aki feloszlatta a lovagrendet. 1814-ben Napóleon kapta meg felségjogokkal, és a hatalomból való kényszerű távozása után a szigeten tartózkodott majdnem egy évig. A bécsi kongresszus határozata alapján  a Toszkán Nagyhercegséghez csatolták, végül 1860-tól az egységes Olaszország része lett.

Közeledve a kikötőhöz, már messziről látszott a világítótorony és az erőd, valamint Napóleon rezidenciája. Hatalmas itt a vízi forgalom, óriási kompok és kicsi vitorlások kerülgetik egymást, pontosabban a kicsik próbálják megúszni a nagyok által okozott hullámokat.

   

Megkerültük a kinyúló földnyelvet, amelynek végében áll a Martello torony, a melyet nyolcszögletű formája miatt Linguella-toronynak is neveznek.

   

A Medici család uralma alatt épült az erődökkel együtt a 16. század elején.

Később szalonna tárolására használták, majd a tonhal tisztítására és előkészítésére, a tizennyolcadik századtól pedig több ízben börtönné alakult. Miután évekig elhanyagolt állapotban volt, 1977-ben felújítási munkálatokat végeztek, hogy megpróbálják visszaadni eredeti szépségéért. Ekkor tárták fel a mellette található ősi római villa maradványait. 

A védett kikötői öböl házai félkörben a toszkán színes tengerparti házsorokra emlékeztetnek. Igazán olasz városkában éreztük magunkat itt. Farral kötöttünk ki, ahogy szoktunk, de itt azonnal a városka nyüzsgő forgatagában érezhettünk magunkat. Ahogy a fedélzeten iszogattunk a megérkezés örömére, szinte a szemben sorakozó kávéházak sorába illettünk. A sétáló emberek ugyanúgy néztek be hozzánk, mint a másik oldalon a vendéglőkbe, butikokba. Mi is látványosság lettünk.

Városnézésre indultunk a szépen kirakott köves utcákon kaptatva fel a domboldalon a Medici-erődig.

      

Az impozáns Forte Falcone és Stella erődöket (Csillag és Sólyom erődöket) a Mediciek építtették természetesen védelmi célból a Tirrén-tengeren tartózkodó hajók biztonsága érdekében, valamint a szigeten álló hatalmas só raktárak védelmében. A szabálytalan csillagalaprajzú erődök jól illeszkednek a természetes sziklás környezetbe.

A Forte Stella északkeleti csúcsán van Portoferraio történelmi világítótornya is.

      

Visszatérve a kikötőbe a négy hajó legénysége összegyűlt egy kis étteremben, ahol egy Pazar ünnepi vacsorával zártuk ezt a vitorlástúrát, de ezzel nem ért véget az este, mert még hömpölygött a tömeg az utcákon; zenészek és mutatványosok szórakoztattak és minden étterem és butik nyitva állt késő éjszakáig. Aludni úgysem lehetett a forgatag központjában álló hajónkon, úgyhogy belevetettük magunkat Portorerraio éjszakai életébe.

      

8.     nap

Megkezdődött az utolsó vitorlázó napunk, amit azért egy nappali városnézéssel kezdtünk, pontosabban az előző nap elmaradt Napóleon rezidenciát látogattuk meg, ami a sziget egyik legnagyobb nevezetessége.

Minden idők talán legnagyobb tehetségű hadvezére élete nagy hibáját 1812-ben követte el, amikor megtámadta Oroszországot. A félelmetes orosz tél és az orosz csapatok teljesen felmorzsolták a visszavonuló Grande Armée-t, a félmilliós seregből alig 15 ezren vergődtek haza. A császár uralma ezután megrendült: 1813 októberében Lipcsénél, a “népek csatájában” vereséget szenvedett és 1814. április 11-én le kellett mondania a trónról Bourbon XVIII. Lajos javára.

A szerződés értelmében megtarthatta császári címét, a Korzika és Olaszország közti, 12 ezer lakosú Elba szigetének királya lett, évi kétmillió frankot kapott és magával vihette 400 főnyi testőrségét.

A 45 éves Napóleon 1814. május 4-én érkezett Elbára. Úgy tűnt, hogy a szoros osztrák és francia felügyelet álló császár belenyugodott helyzetébe, és a sziget kormányzásának szentelte magát. Kis tengerészetet állított fel, kutakat fúratott, kórházakat alapított, bányákat nyitott, belefogott emlékiratai megírásába. Ugyanakkor korántsem volt elszigetelt: a hozzá érkező levelekből és újságokból minden eseményről értesült. Így tudott arról, hogy az Európa új rendjét megteremteni hivatott Bécsi Kongresszus kisstílű civakodássá fajult, és hogy XVIII. Lajos, aki “semmit sem tanult és semmit sem felejtett”, gyorsan népszerűtlenné vált.

A császár 1815. február 26-án, egy vasárnapi napon látta elérkezettnek az időt a cselekvésre. Mintegy 1100 emberével hajóra szállt és a kedvező széltől röpítve, elkerülve a francia és angol hajókat, két nappal később kikötött a francia partokon. A royalista érzelmű Provence-t kikerülve az Alpokon át indult Párizs felé, lavinaként növekvő serege komolyabb ellenállásba csak Grenoble környékén ütközött. A legenda szerint a császár egyedül állt a vele szemben felsorakozott ezredek elé és kabátját széttárva azt kiáltotta: “Ha valaki közületek le akarja lőni császárát, tegye meg most!” A katonák lábhoz engedték fegyverüket, és “Éljen a császár” felkiáltással átmasíroztak a másik oldalra.

Napóleon egy hónappal szökése után, március 20-án diadalmenetben vonult be Párizsba, de hiába ígért békét, egész Európa ellene támadt. Utolsó csatájában Waterloonál vereséget szenvedett, és 1815. június 22-én másodszor is le kellett mondania a hatalomról. Ezúttal már az Atlanti-óceán közepén minden szárazföldtől távol fekvő, de kies és egészséges éghajlatú Szent Ilona szigetére deportálták, itt halt meg 1821. március 5-én. Halálának okán máig vitatkoznak, számos összeesküvés-elmélet létezik, de valószínűleg gyomorrák végzett vele. Pályafutása már kortársait lenyűgözte, halála után pedig a legendák magasságába emelkedett.

Felgyalogoltunk az egyik legszebb kilátást nyújtó dombra, ahol a kétszintes Mulini palota áll, amely félúton található a Csillag és a Sólyom erőd között.

Érdekes volt végigsétálni a korabeli szobákon és termeken, de meglepett bennünket a párizsi császári pompa után ez a viszonylag puritán épület. Ugyanakkor tulajdonképpen érthető, hogy nem rendezkedett be itt nagyobb pompával, hiszen valójában átmeneti helynek szánta, mint ahogy 100 nap után vissza is tért nagy diadallal Franciaországba.

      

      

Ugyanakkor az épület mögött a császár építtetett magának egy kedves kis kertet, ahová ritka növényeket ültetett. Innen figyelte a tengert, a toszkán partokat és a flottát.

Miután visszatértünk a hajóra pezsgős szülinapi ünneplést tartottunk, majd hamarosan kifutottunk és elindultunk az olasz partok felé. Este ötig vissza kellett érnünk az anyakikötőbe, hogy teletankolhassuk a hajót. Így is történt, nagyon pontosan érkeztünk. Már teljesen lemondva a vitorlázásról, végig motoroztuk a teljes utat.

      

      

Szerencsésen visszataláltunk a hajónk kijelölt helyére a Marina Cala de’ Medici kikötőjében. Igyekeztünk összepakolni, hogy másnap minél kevesebb időt vegyen igénybe a hajó átadása.

Este némi tanácstalan kóválygás után találtunk egy tengerparti hangulatos éttermet, hol kicsi csapatunk búcsúvacsorát tartott tengeri herkentyűkkel és remek élő zenével.

9.       nap

A hajó átadása zökkenőmentesen és gyorsan lezajlott. Elbúcsúztunk a társaságtól és a saját csapatunktól is, és nekiindultunk az 1000 km-es hosszú útnak hazáig.

Az egyszerű és gyors autópálya helyett a kacskaringós toszkán tájat választottuk, így belekóstolunk Olaszország eme csodás vidékének hangulatába is. Rengeteget fotóztunk és időnként meg-megálltunk egy-egy szép kilátóponton.

Hosszú előzetes tanakodás után Siena meglátogatása mellett döntöttünk. Korábbi emlékeink visszahúztak bennünket ide és örömmel mutattuk meg a várost barátainknak is.

Siena három összefüggő dombon fekszik, Firenzétől 70 kilométerre. A nagy idegenforgalmat lebonyolító kereskedő- és iskolaváros lakóinak száma 54 498. Európa egyik legnagyszerűbb gótikus városa. Belvárosát az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította. A várost a hagyomány szerint Remus fiai, Senius és Aschius alapították, miután apjuk megölése miatt el kellett hagyniuk Rómát.

Hát ezért láttuk sokfelé az ismert Romulus és Remus farkasos szobrot!

A két testvér egy fekete és egy fehér lovon menekült, ezért lett a város zászlaja és címere fekete-fehér. A történetet ismerve érthető, hogy miért fekete fehér a katedrális és több épület is Sienában. A város neve is Senius nevéből származik. Ez a legenda alapozza meg azt is, hogy a városban sokfelé saját jelképként ábrázolják a Romulust és Remust tápláló római nőstényfarkast.

Ugyanakkor a várost a régészeti leletek tanúsága szerint az etruszkok alapították, Róma Augustus idején hódította meg, de ebben az időszakban viszonylag jelentéktelen település maradt, mert az akkori fő kereskedelmi útvonalak elkerülték. A kereszténység is csak a 4. században ért el ide. A lombardok  új, biztonságosabb utakat alakított ki északi területeik és Róma között, amelyek Sienát is érintették. A kereskedelem fellendült, és a Rómába utazó zarándokok forgalma is jelentősen hozzájárult a város felvirágzásához. Jelentős településsé viszont csak a 12. században fejlődött. Az ősi város mai arculata ugyanolyan, amilyennek a 13. és 14. században tervezték és formálták.

A városba érve a GPS a San Domenico-templom közelébe irányított bennünket. Itt tudtunk leparkolni és mindjárt betértünk a hatalmas katedrálisba, amely a 13. században épült és Szent Katalin ereklyéit őrzi. Az egyhajós téglából épült komor bazilika előtti térről szép kilátás nyílik az egész városra. Hatalmas teremszerű belső tere lenyűgöző látvány. Barokk oldalkápolnájában Sodoma freskói láthatók, amelyek Sienai Szent Katalin csodálatos életének jeleneteit ábrázolják. A szent fejét ereklyetartóban a főoltár mellett őrzik.

    

Toronyiránt indultunk a belváros felfedezésére és valóban a Piazza del Campón álló Torre del Mangia volt az első könnyen megtalálható célpont.

Gótikus palotákban működő kávézók és éttermek szegélyezik ezt a kagyló alakú teret, amit IL CAMPO néven ismernek a turisták is. Halszálkamintás, vörös téglás kövezetét fehér mészkő csíkok osztják fel, amelyek a lejtős tér legmélyebb pontján, a Palazzo Pubblico (Városháza) előtt találkoznak össze.

               

      

A Városháza 88 méter magas tornyából pazar kilátás nyílik az egész városra és a toszkán dombokra. A tér szemben lévő legmagasabb pontján áll az 1412-ben épült középkori márvány kút, a Fonte Gaia azaz Öröm szökőkút.

               

Olaszország talán legszebb tere a középkor óta Siena világi központja; itt adták elő a nép követeléseit, itt tartották a híres lovagi viadalokat és egyéb rendezvényeket.

A mai napig évente kétszer  július 2-án, Sarlós Boldogasszony napján, és augusztus 16-án, Mária mennybevétele alkalmából itt tartják a híres lovas viadalt, a Palio-t.

A verseny díja a paliónak nevezett, Madonna-képpel díszített festett selyemzászló, amelyből minden alkalomra új készül. A sienai palión minden alkalommal 10 lovas indul. A résztvevőket a város tizenhét negyede (contrada) közül választják ki, mégpedig úgy, hogy az előző versenyen indulási jogot nem kapott hét városnegyed mindenképpen szerepel, a másik három résztvevőt pedig 20 nappal a verseny előtt kisorsolják. A szőrén megült lovaknak háromszor kell körbefutniuk a teret körülbelül 1000 méteres pályán, amin derékszögű fordulók is vannak. Ha egy lovas leesik a lováról, a ló maga is folytathatja a versenyt és elnyerheti a díjat a városnegyedének. Csak az első helyezettet díjazzák. A győztes városnegyed lakói átveszik a paliót, a győzelmi díjat, és ezzel a S. Maria di Provenzano-bazilikába mennek (a júliusi palio után), vagy a Dómba (augusztusban), hogy köszönetképpen elénekeljék a Te Deumot.

Sienában könnyű megtalálni minden látnivalót, mert szinte minden sarkon turista táblák segítik a tájékozódást, így aztán hamar rátaláltuk a Santa Maria Assunta dómra is. Hatalmas tömeg kígyózott a látogatóközpontban a jegyért. Kis tanakodás után időhiány miatt végül csak a templomba vettünk jegyet.

Santa Maria Assunta-katedrális

A város színeivel, fekete és fehér márvánnyal burkolt dóm Siena legnagyobb és leghíresebb egyházi épülete, az olasz gótikus építészet egyik legjelentősebb alkotása.

A dómot a három dombon épült város legmagasabb pontján kezdték el építeni a 11. században román stílusban, majd gótikus stílusban folytatták. Mint a középkorban egy sor más itáliai városállam, Siena is a világ legnagyobb templomát szerette volna megépíteni. Először a kereszthajó lett kész, amiben évtizedekig rendszeresen miséztek is.

1339-ben láttak hozzá az eredetileg is tervezett főhajó megépítéséhez, ami több mint megkettőzte volna a templom fő méreteit és a jelenlegi templom csak kereszthajó maradt volna. Az építkezést Giovanni di Agostino irányította, aki addig inkább szobrászként volt ismert. 1348-ban a pestisjárvány állította meg a munkálatokat, mivel a város lakosságának mintegy kétharmada életét vesztette. A munkálatokat soha nem folytatták, mert időközben az is kiderült, hogy a bővítés tervezése és addigi kivitelezése során súlyos hibák történtek. Az addig megépült részletek ma is állnak a dómtól délre; a tervezett új homlokzat széles falának tetején kilátót alakítottak ki a turisták számára.

A dóm kórusa alatt 1999-2003 között fedezték fel a korábbi templom előcsarnokát, jelentős 13. századi freskókkal. Ezt csak a keresztelő kápolna építésekor temették be törmelékkel. Ma ez az építmény is látogatható.

      

      

A dóm homlokzatát Giovanni Pisano tervei szerint alakították ki a 13. század végén. A háromszögletű felső oromzatok már későbbiek, a bennük levő tarka mozaikok pedig csak 19. századiak. Az oldalhomlokzat egyszerű fekete-fehér csíkozású márványburkolata tisztán megőrizte a középkori formákat. A szintén a sienai színeket viselő, fekete-fehér zebracsíkozású, pisai-lombard stílusú harangtorony a jobb oldali homlokzat mellett magasodik.

A templom háromhajós belső tere rendkívül gazdagon díszített, tátva marad a szája az ide belépőnek.

A katedrális padlóburkolása egyedülálló alkotás művészi gravírozású márványlapokkal; 56 darab, színes vagy fekete-fehér intarziával készült, általában bibliai tematikájú márványkép ékesíti. Az egyik márványkép Luxemburgi Zsigmond német-római császárt, magyar királyt ábrázolja trónon ülve, hívei körében.

A bal oldali hajó falán reneszánsz kettős márvány kapuforma látható, közülük a bal oldali vezet a Piccolomini Könyvtárba. Ez a terem a dóm egyik különleges nevezetessége, III. Pius pápa építtette a 15. és a 16. század fordulóján. A könyvek is bizonyára páratlan értékkel bírnak, de a falakat és a mennyezetet díszítő freskók ámulatba ejtik a nézőit.

                     

A dóm bal oldalhajójában, a kijárat felé továbbhaladva, a nagyméretű márvány Piccolomini-oltár egyes szobrait az akkor itt tevékenykedő fiatal Michelangelo-nak tulajdonítják.

A katedrálisból kilépve élményekkel telve sétálgattunk még a sikátoros utcákon és felfedeztük az egy héttel korábban zajlott Palio győztes zászlóit. Úgy látszik az idén a belvárosnak ez a negyede nyerte meg versenyt. Sajnos most csak ilyen rövidke látogatásra futotta időnkből, de talán lesz még alkalmunk újra eljönni ide, hiszen ez is már a második látogatásunk volt Sienában. Előző toszkán utunkról itt olvashatsz:

Mindig nehéz szívvel fejezzük be a nyaralásunkat, de mindig tele élményekkel, ismeretekkel is csodálatos látnivalókkal.

Mióta belekezdtem az útjaink leírásába, kicsit másként nézem a városokat, látnivalókat, különös gonddal utána olvasok előtte is a dolgoknak, és alig várom, hogy otthon legyen időm újra végig nézegetni a fotókat, feleleveníteni az élményeket és megírni ezt a beszámolót és megszerkeszteni a fotókönyvet.

Ez utóbbit Neked is ajánlom, kedves olvasóm! Készíts fotókönyvet utazási és családi élményeidből! Ezen az úton is több száz fénykép készül, jók, rosszak, feleslegesek és ismétlődők is. Szinte lehetetlen később végignézni őket, így viszont a kiválogatott és megszerkesztett könyvet öröm évek múlva is elővenni és belelapozni. Ha nem boldogulsz a szerkesztéssel, keress meg bátran. Szívesen segítek!

Tetszett a cikk, feliratkozom hasonló témájú hírlevelekre!